Ahogy átugrik a kerítésen, azt hinné az ember, hogy egy tolvaj, aki lopva, tilosban jár, pedig ő úgy ugrik, automatikusan, szinte magától értetődően, az évek rutinjával, mint akinek ehhez minden joga megvan, mint aki felette jár a törvényeknek is, nemcsak a kerítésnek. A közeledő piros autó láttán lehúzódik, bár a sofőr nem vett róla tudomást, azért nem lenne jó, ha elütné. Tovább folytatja útját a fal mellett, pocakja diszkréten rázkódik mozgás közben, mint a lány meztelen melle a zuhanyzóból a hálószobába sétálva, akivel együtt lakott. Egyikük sem szégyellős, nincs titkuk egymás előtt. Kapcsolatuk nem szerelem volt, inkább barátság vagy szimbiózis, de ezt most hagyjuk.
Léptei lassú ütemet dobolnak, tap-tap-tap-tap. A sarkon megáll és kis habozás után úgy dönt, balra megy tovább. Mehetett volna jobbra is, igazából mindegy volt, nem sietett, de ösztöne azt súgta, ma erre kell mennie. Felgyorsít, ta-ta-ta-ta-ta-tap, ez volt a kedvenc ritmusa. A Büdös öreget messziről elkerüli és undorító kutyáját is, aki persze szokás szerint megugatta. Tudja, hogy ártalmatlan, mert nem tud kijönni a rácsok mögül, mégis felidegesítette magát rajta, mint minden alkalommal. Kizökkentette a ritmusból. A kék ruhás futó nő is szembejön és rámosolyog. „Szánalmas – gondolta – ez vajon minek erőlködik. Nem is fut, csak vánszorog, taaap-taaap, teljesen ütemtelenül. Bármilyen vadállat könnyedén levadászná. A zsákmány meg röhögve futna el előle.” Meglátja a harmadik szomszédot az út túloldalán, elbújik egy kocsi mögé, nem akar összefutni vele, ma nincs kedve a cicaharchoz.
Szomorú késő őszi idő van és fázik a lába. A hideg a szagokat is megfagyasztotta, szinte csak a gonoszak maradtak talpon, mint a kutyaszar. A színek is elköltöztek az énekesmadarakkal, a szürke maradt, mintha szűrőt raktak volna a tájra vagy fekete-fehér filmet forgatnak. Máskor van még némi üdítő sárgacinke és vörösbegy. De most semmi izgalmas látvány vagy illat nem jön szembe. Legszívesebben hazamenne, bebújna az ágyba és aludna tovább, de ezt még nem lehet. Hangulata olyan mint az idő és azon gondolkodik, hogy miért. „Menj ki, sétálj egyet, Dagadt” – mondta neki a lány, de nem ez a beszólás volt az oka. Azt már megszokta. Bár való igaz, felszedett egy kilót, de hát ki ne tenné ezt télre készülve. Nem gondolta azt sem, hogy szezonális hangulati zavartól szenved, mert soha nem olvasott erről a betegségről. Ha lett volna pszichológusa, ő a gyerekkorára vezette volna vissza a depresszióját, amikor elszakították a szüleitől és testvéreitől. Valami hiányzott az életéből, mint abban a Rolling Stones dalban, amit a lány annyit hallgatott. Na, annak egész jó ritmusa volt.
Végül ennyiben maradt. Sosincs válasz az élet nagy kérdéseire. Amikor már teljesen átfázott, hazament és bekéredzkedett. A lány magához ölelte, ő pedig hálásan dorombolt.
