Pázmándi Péter Loránt: Midőn a csepeli úttörő (aki már nem az) találkozik vitéz Gállfy Eduárd királyi zászlóssal (aki már szintén nem az)

E késői órán már csak egy asztal volt foglalt a klasszikus bajor stílusú sörözőben. Távol a bejárattól ült magányosan egy nyolcvan körüli, egyenes tartású, gondozott fehér rövid szakállú úr, aki megpillantva a belépőket helyéről felállva, szívélyesen magához intette őket.
– Uraim, nem voltam biztos benne, hogy eljönnek, bár bíztam benne, mert hetek óta figyelem itteni tevékenységüket és valami azt súgta, kíváncsiak lesznek arra a bolondra, aki ilyen levelet küld. Önöknek nem vitásan valami mást céljuk is van feltűnő mozgolódásukkal, mint bokszolói körökben ismerkedni, barátkozni. Azonban ez az Önök dolga, engem nem érdekel csak az, hogy honfitársaim és fiatalok, és ösztöneim azt súgják nem a jelenlegi hazai rendszer elkötelezettjei.
Lajos közbe akart szólni, de a különös éjszakai vendéglátójuk leintette:
– Várjon kedves Kuhár Lajos – látja nevét is tudom – igaz ez nem is olyan különös, hiszen én is gyakori látogatója vagyok ezeknek a gáláknak, amelyeken mostanában oly szorgalmasan Önök is megfordulnak, sőt Herr Pinyő, igazán tevékeny résztvevő. Egyébként gratulálok, maga igazán képzett öklöző – biccentett Pinyő felé, s folytatta – engedjék meg, hogy bemutatkozzam, Gálffy Eduárd zászlós vagyok, itt igazán úgy ismernek, hogy von Tasziló Gálffy.
Na elég fater, vagy gróf Tasziló, vagy kicsoda is. Azt gondolja rólunk, hogy bevesszük a meséjét, hogy ön azonos egy vígjátékban szereplő második világháborús katonaszökevénnyel, ami persze egy kitaláció csak – pattan fel mérgesen Pinyő.
Csak lassabban Mr. Bomber – inti le Gálffy – ha már eljöttek ide egy késői órán tegyenek meg annyit egy öregembernek, hogy meghallgatják a történetét, olyan történetét, amilyet garantálom még nem hallottak. Arról nem is beszélve, hogy ez önöknek nem is kis nyereséggel kecsegtet. Nem kell, hogy higgyenek nekem, higgyenek a tényeknek, amelyet már csak én tudok egyes egyedül átadni maguknak. Természetesen bármikor felállhatnak és elmehetnek, de garantálom ez nagy hiba lenne. Életük legnagyobb hibája.
Pinyő, hallgassuk meg az urat, te is én is szeretjük a mesét és valami azt súgja az úr nem bolond. Már csak azért is, hogy megtalált minket, éppen minket – intette le barátját Lajos.
Látom kettejük közül, Herr Kuhár, maga a megfontoltabb, ami abból is látszik, nem a maga fejét vereti a ringben.
A minősítéseket hagyja ránk miután meghallgattuk azt a frenetikus történetét – replikázott Lajos.
Bocsánat, nem akartam senkit sem megbántani, máris kezdem. Ugye van idejük, mert kicsit hosszadalmas leszek. De ne aggódjanak ebben a brasseriében törzsvendég vagyok, maradhatunk, amíg kedvünk tartja. Ott kezdeném, hogy ezt a nagyszerű filmet, A tizedes meg a többiek csak néhány évvel ezelőtt láttam a müncheni Magyar Házban. Valaki szerzett egy kópiát az 1965-ben otthon bemutatott moziról. Mondhatni nagy sikere volt, mindenki sokat röhögött, csak én nem. Nagyon hamar rájöttem, hogy ez az én storym, csak persze jóval kiszínezve, fogyaszthatóvá téve.
Csak nem azt állítja, hogy valaki ellopta a forgatókönyvét, vagy regényét – néz kérdőn Lajos – akkor nem a megfelelő emberekhez fordult, ilyen ügyekhez vannak megfelelő hivatalok, legalábbis itt Németországban biztos. Keresse meg őket.
Félreértenek, nem erről van szó, közelről sem. Mindez velem és társaimmal történt valamikor 1945 kora telén a magyarországi fronton, ahol akkor valójában senki nem tudta már ki kivel van! Én vagyok a filmben szereplő zászlós és a többiek is valós személyek voltak. Sajnos már csak voltak. De hadd kezdjem az elején, illetve ott ahol a film befejeződik. A közvetlen ezután történteket már megismerhették levelemből, mit az ajtajuk résén nemrég csúsztattam be. Persze az is színezve a film stílusához igazodva, abból a célból, hogy érdeklődésüket felkeltsem. A valóság ennél sokkal sötétebb, hát nem éppen vígjátéki. Bocsánat udvariatlan vagyok, meg sem kérdeztem: innának valamit?
– Ha lehet egy-egy jó erős kávét!
Miután az ásítozó keller kihozta a hosszú kávékat, Gálffy folytatta:
Német egyenruháink álcájában könnyen a kastélyt éppen birtokló sonderkommandó fejese elé kerültünk és tisztázódott, hogy mi az ő feladatuk és látszólag elhitték, hogy mi vagyunk akiket vártak, a strurbahnführerük gyanút fogott, illetve ebben máig sem vagyok biztos, csak annyit mondott, hogy foglyokat nem ejtünk és Grísát, aki valójában egy kaukázusi srác volt, akit a Vörös Hadseregbe kényszer soroztak és a neve igazából Giorgi volt, közelről fejbe lőtte. Ezen Szijjártó úgy berágott, hogy sorozatot eresztett minden közeli németbe, persze mi sem voltunk restek. Lekaszáltuk mind a németet, aki a szalonban volt. A két kint hagyott őrszem a fegyverropogásra sietve belépett, ők már könnyű célpontok voltak. Sajnos nekünk is két sérültünk keletkezett, a két fiatal közkatona, de még éltben voltak. Gyorsan ahogy lehetett elláttuk, bekötöztük őket, majd a helyismerettel rendelkező komornyik irányításával a pincerendszer egy folyósólyába lehordtuk az aranyat. Talán akkor az is felmerült, hogy jobb időkre, de akkor az irhánk mentése volt egyetlen célunk. Hárman, Szijjártó, a tizedes és én elkezdtük kihordani a hullákat, hogy eltemessük a testeket, hiszen nem lehettünk biztosak benne, hogy ki és milyen hadseregből érkezik ismét. Hangsúlyozom a front a nyakunkon volt, onnan Budapest csak legfeljebb ötven kilométerre lehetett és persze pánikban voltunk. Folyamatos ágyúdörgések hallatszottak és lövedékek repkedtek a kastély fölött. Ekkor érte közvetlen bombatalálat az épületet, ami pillanatok alatt romhalmazzá változott. A romok alatt halt meg a két sebesült katona, a srác, aki segített közeli falujában egyenruhát szerezni és persze Albert a komornyik. Ők csak a sebesültjeinket ápolták éppen. Hárman maradtunk, a tizedes, akit Molnár Ferencnek hívtak és aki egy hamisított nyílt paranccsal próbált átkelni a fronton, miután több, mint két évet lehúzott frontszolgálatosként. Szíjjártó, aki csak a filmben lett Szíjjártó, mert őt is Molnárnak, Molnár Istvánnak hívtak és jómagam.
Ekkor az öregúr elhallgatott, arcát tenyereibe temetve a vastag kőrisfa asztalra borult. A fiúk is döbbenten néztek maguk elé. Pinyő ocsúdott először és a kellernek intve rendelt három snapszot.
– Ezután mi történt – kérdezte Lajos – a egyik pálinkát a mesélő elé tolva, hogyan menekült meg?
– Sajnálom, de évtizedek óta magam előtt látom, hogy barátainkat betemeti a robbanás és csak egy bombatölcsér marad a kastély, a sírhelyük helyén – néz fátyolos szemekkel ekkor már igazán érdeklődő hallgatóik arcába az elfogódott Gállfi – de nem egy veterán szomorú emlékei miatt hívtam ide magukat, fiaim – folytatom:
Páni félelmünkben a ruszkiktól kapott dzsipp-be ugrottunk és eszeveszett módon hajtottuk, amíg ki nem fogyott belőle a benzin, Pest határában. Ott megbeszéltük, hogy a legjobb esélyünk a menekülésre akkor van, ha ki-ki megy tovább egyedül a maga útján. Így hát szétváltunk. Akkor láttam őket utoljára, a bajtársaimat. Magam sejtettem, hogy Budapestet hamarosan bekerítik a szovjet erők, s onnan nem lesz menekvés. Gyalog indultam el a Pilis irányába, többnyire kikerülve a fontos útvonalakat. Havat ettem, néha parasztoktól falás kenyeret kaptam és meneteltem nyugat felé. Végül valahol Passau után amerikai fogságba kerültem, ahol hónapokig vizsgálgattak, hogy háborús bűnös vagyok-e, de mivel erre semmilyen bizonyítékot nem találtak, szabadon engedtek 45 végén. Két-három esztendeig mezőgazdasági munkából éltem a bajor gazdaságokban, ahol szükség volt a kétkezi munkásra. Enni kaptam, szállást az istállókban. Így kerültem Münchenbe, ahol hosszú-hosszú kutatások után egy régi egyházi könyvtárban találtam utalást családom származását igazoló családfára, ahol engem is egy oldalágon megemlített a fáma. Innen már egyszerűbb volt a dolog, csak találnom kellett egy újságírót, akit rávettem írja meg, hogy a nemesi család sarja hogyan menekült a háború idején – nem mondom azt is kiszíneztem kissé – de hatékony volt. Miután kalandos történetem megjelent az újságban, érdekes lettem. Von Tasziló Gálffy– mert akkortól kezdtem használni második keresztnevem – számos meghívást kapott olyan helyekre, ahol igyekeztek a nácizmustól mentes új elit kialakítására. Még külön figyelmet kapott az is, hogy részt vettem a nácizmus elleni harcokban, s mert az új elit megteremtése fontos volt az amerikai megszállóknak is, főként a nem kollaboráló ágak esetén, hát abból éltem, hogy örökbe fogadtam két olyan fiatalembert, akik fontos tényezőkké váltak a feltámasztandó német gazdaság, azon belül is az életre kelt bankrendszer vezetésében. Sok fontos ember úgy gondolta, hogy a nemesi rang, titulus emeli a közbizalmat, ha ilyen emberek kerülnek a bankok felügyelő bizottságaiba. Az a bizonyos Marshall-terv így segített nekem új életem elindításában. Szerencsére, amikor elfogyott az adoptációért kapott nem jelentéktelen összeg, én is állást kaptam a Bajor Nemzeti Bank felügyelő bizottságában, ahol nyugállományba vonulásomig tevékenykedhettem, mondhatni köztiszteletben. Azóta tisztességes nyugdíjamból éldegélek anyagi gondoktól mentesen.
– Na, de Herr Tasziló az arany nem érdekelte, mert gondolom az az ön tisztes jövedelménél is tisztességesebb megélhetést biztosított volna. Ha igaz ez az egész story ? – kérdezte Pinyő, majd lehajtotta a snapszát.
– Persze, hogy érdekelt, mindig is gondoltam rá, de az a kincs már a vasfüggöny mögött maradt rejtve. Mint már említettem én azért az akkori törvények szerint, amelyek még ma is jórészt érvényben vannak, katonaszökevénynek minősültem. Nem lehettem cseppet sem biztos, ha átlépem hazám határát, nem ÁVO, vagy valami ilyesmi börtönében végzem. Ez azért nem volt számomra opció, holott minden éjszaka arról a háborús napról álmodtam, mert tudtam, ma is jól tudom hol van az arany.
– Mégis mennyi aranyról beszél most nekünk?
– Nem kevesebb, mint száz darab, egyenként öt kilós tömbről. Annó ezt akkurátusan megszámoltuk, még ha felettünk záporoztak is a bombák, lövedékek.
Lajos ekkor hajtotta le snapszát, Pinyő már túl volt ezen, így rendelt még hármat, hogy csodálkozását, elképedését valamelyest csillapíthassa. A pincér igen lassan hozta ki a rendelést, lévén már éjjel két óra. Lendítendő odaadásán Gálffy egy száz márkást csúsztatott tálcájára, mire felrévedt a keller és meg is kérdezte, hozhat-e még mást az uraknak. Pinyő kikért egy milchstrudelt magának.
– Maga most megint viccel velünk, ez az érték megegyezik több ország teljes aranykészletével – Lajos
– Ne essünk túlzásokba, talán néhány kisebb országról beszélhetünk és az sem kis költség, hogy kibányásszuk onnan ezt a kincset, de ez már az önök dolga, hogy elintézzék – mondta a mesélő.
– Csak sorjában, honnan tudja, hogy a másik két túlélő nem szerezte meg már az aranyat? – kérdezte, most már érdeklődően Lajos.
– Egyszerű, már nincsenek az élők sorában. Barátaim sorsát igyekeztem figyelni. Szijjártó, aki mint mondtam valójában Molnár István, igazából nem is volt kommunista, de miket mondok, inkább valódi kommunista volt és hitt az új rendszerben. Csak annyit mondanék, hogy bár sokra vitte, államtitkár is lett belőle, de 52-ben kivégezték, mint összeesküvőt, rendszerellenes árulót, valamelyik koncepciós per következményeként. A tizedest, Molnár Ferencet pedig azért végezték ki 58-ban, mert részt vett az 56-os forradalomban. Ő volt a Széna tér egyik utolsó védelmezője, addig jól menő autó- és motorkerékpár szervize volt, mint mindig mondta csak a karjaiban bízott. Ezekről persze csak évekkel később értesülhettem későbbi disszidensek elmondásai alapján. Vagyis ma már csak én vagyok az egyetlen, aki ismeri az aranyak lelőhelyét, de engem már nem érdekel. Valószínűleg nem sok időm van hátra, de nem akarom ezt a titkot a sírba vinni. Ezért vagyunk ma itt és most.
– Még valamit áruljon el nekünk – kérdezi Lajos az őszintének tűnő veteránt – mégis ki és hogyan ismerte meg történetüket, mert valahogy meg kellett, ha persze igaz, s igaz a film alapja?
– Remek kérdés és öntől, kedves fiam vártam is, hogy felteszi. Ilyen módon is bizonyítva, hogy jól választottam ki alanyaimat, akik érdemesek e titok továbbvitelére, amikor megírtam talányosnak tűnő levelemet. Annyit még hozzátennék, mielőtt erről is teljesen őszintén beszámolok, feltárva legféltettebb titkomat, innentől kezdve ti vagytok a titokgazdák. Én elengedem e csaknem négy évtizedes keresztet és rátok testálom. Tesztek vele, amit akartok, vagy képesek vagytok. A ti dolgotok. Bár majd valamire még a döntésetek előtt felhívom a figyelmeteket. Erről azonban majd csak azután, ha elmondom még a történet ezen nyitott kérdését, amely szintén csaknem húsz évvel ezelőttre datálódik.
– Tegyük fel, hogy elhiszünk sok mindent abból, amit itt elmesélt nekünk és nem csak egy tehetséges, de el nem ismert író képzelgéseit véljük hallani, kérem fejezze be az elmondottakat, majd azután eldöntjük mit hiszünk el belőle és mit nem – emelte mutatóujját a veteránra Lajos, de belül már úgy érezte a mai este nem volt felesleges.
– Immár rövid leszek. 1956 október végén járunk, a magyarországi forradalom idején, a napra már pontosan nem emlékszem. Nagyon lelkes volt az egész szabad világ, mi migráns magyarok különösen. Bécsbe utaztam, hogy értesüljek közvetlenül a fejleményekről, mert tudtuk, hogy a magyar határ napok óta nyitva áll mindenki előtt. Egy heurigerben foglaltam szállást, amely az otthonról érkezők előtt folyamatosan nyitva állt, fogadta, ellátta őket. Valami olyan remény ébredt fel bennem az eseményekről szóló híradások és a panzióba érkező magyarok elbeszélése alapján, hogy hamarost visszatérhetek hazámba, találkozhatok az egyszer volt tizedessel és együtt megszerezhetjük az aranyunkat. A várakozás pár napja alatt összebarátkoztam egy magyar íróval, Dobozy Imrével, akivel esténként együtt borozgattunk, várva a felszabadító híreket. Egyik este néhány pohár fehér bor után elmeséltem neki, hogy ki vagyok és a háború alatti menekülésünk első részét szintén. Persze a kincsünkről semmit nem árultam el, a történetfűzést gondosan lezártam előtte. Még abban is megegyeztünk, hogy ezt meg fogja írni, Nyílt parancs címmel. Majd a történelem elsodorta rövid barátságunkat és akkori reményeinket. Néhány nap után még ott Bécsben beláttam, kár tovább reménykednem, minden kapu bezárult előttem, legalábbis az én életemben. Pár év múlva értesültem a Szabad Európa rádióból, hogy az én vagány tizedes barátom meghalt. Egyedül maradtam a titkunkkal.
Néhány perc szünetet követően Lajos szólalt meg:
– Most mégis megkeresett ennyi év után minket! Miért?
– Két okom van rá – így von Tasziló – mert már öreg ember vagyok és nekem semmi lehetőségem megkeresni az aranyainkat, de már engem nem is érdekel. Sírba ezt a titkot nem akarom vinni! A másik, ennél fontosabb, hogy úgy látom a kelet-európai helyzet lazul, változás szelét érzem és ez sokkal erősebb, mint egy fegyveres felkelés és nincs visszaút. Nem sok idő – pár év talán – Magyarország ismét visszatér arra az útra, amelyre ezer éves történelme terelte. A komp a jó oldalon fog kikötni. Ehhez pedig tőkére lesz szükség. Én ezt a tőkét, legalábbis egy részét ajánlom, remélem jó kezekbe teszem. Kutassák fel a rablott kincset és fordítsák jó célokra. Kérem ez segítse a demokrácia megteremtését, de legalábbis a tőke, mondjuk így a kezdőtőke, jó kezekbe kerülését. Sok pénzre lesz szükség ezen az úton, ti fiatalok remélem jól is használjátok, hiszen ez a kincs nem más, mint háborús és megszállási jóvátétel.
– Még mindig nem tudjuk hol keressük igazán ezt a jóvátételt?
– Ostoba vénember vagyok – nyúl kabátja belső zsebéhez – Ez a térkép, amit egykor Albert leskiccelt nekünk a titkos pincékről és az aranyszállítmány elhelyezéséről. A lebombázott kastély pedig a Sziráki Kastélytól – amit először foglaltunk le és ahol Albertet találtuk egyedül – észak-nyugat-nyugatra található nem több, mint 8 kilométerre. A filmben ugyan harmincat említenek, de az nem igaz. Közel volt, egy domb mögött, bár szerintem manapság csak egy lebombázott romhalmaz, ha egyáltalán maradt belőle valami, mert a törmeléket valószínűleg elhordták a környékbeli útépítésekhez, vagy ilyesmi. A két kastély között csak egy lovasszekér nyom vezetett. Erről ennyit tudok. Találják meg és most menjenek. Számomra e történetnek itt a vége.
Von Gálffy Eduárd Tasziló, egykori királyi honvéd zászlós felhörpintette utolsó snapszát és határozott léptekkel elhagyta a koblenzi bajor sörözőt. Még mielőtt az ajtón kilépett egy száz márkást tett a kiszolgáló pultra.
Lajos Pinyőhöz: A helyzet az, hogy most azonnal Budapestre kell utaznom, Balogh ezredeshez, ha igaz ez a mese, ha nem. Utána kell járnom!
Pinyő: Lajos, bár a vén krampusz elmeszüleménye szerintem csak egy kitaláció, egy mese, de ahova te mégy oda én is, tehát: én is mehetek?
Lajos: Most az egyszer nem, neked még itt van dolgod, küldetésünk csak akkor fejeződik be, ha a Tasziló-Eduárd történet igaznak bizonyul és ne feledd, te egy disszidens vagy és nem kockáztathatunk, hogy miattad ránk ragadjanak az olyan szervek, akik nem ismerik álcánkat, célunkat. Tudod, ahogy lesz úgy lesz! Különben is jövök-megyek, legalábbis remélem.
Pinyő: Ha mégis találsz aranyrudakat, hozz egy-kettőt nekünk is, nálunk lesz a legjobb helyen.