Pázmándi Péter Loránt: Messzimama (Etelka)

Messzimama, apám édesanyja a tizenkilencedik század végén született a Tisza partján, Kiskörén. Én csak a következő század hatvanas éveinek második felén ismerhettem meg. Akkor, amikor a család rokonlátogatásra indult Kiskörére Budapestről többszöri átszállással. Hosszú út volt, csaknem egész napos vonatozás, akkor még leginkább füstös mozdony vontatta szerelvényeken. Arra már nem emlékszem hol kellett átszállni a közvetlen kiskörei járatra, csak arra, hogy apám mindig idegesen terelgetett anyámmal és öcsémmel minket az átszálló másik füstös járatra, amelyek akkoriban még pontos menetrend szerint érkeztek és indultak. Innen eredeztethető nagymamánk elnevezése gyerekszájunkból öcsémmel: Messzimama. Mert hát Kisköre még akkor valóban messzi volt, pláne két négy-hat éves örökmozgó gyerekkel. Ámbár inkább azt mondom csak inkább én voltam olyan izgága gyerek, Öcsi vígan elvolt az anyám által előre lesütött rántott csirkecombok majszolásával. Engem inkább a „lehúzni tilos” táblával ellátott ablakokon el-elsuhanó kilátás foglalkoztatott. Városi gyerek lévén alföldi tájak, termőföldek, fasoros erdőségek, falusi tájak érdekeltek, mert nagyon messzire el lehetett bambulni. Már ameddig.
Aztán nyűgös voltam: mikor érkezünk már meg? Apám nyugtatgatott, már nem sokára. De mégis mindig sokára érkeztünk meg a falusi Kiskörére, általában egy-két, néha három átszállással. Kisköre persze ma sem egy világváros, de most már le van betonozva a legtöbb utcája és van egy fontos erőműve, de ez még sok esztendeig nem így volt. Tudomásom szerint ma már városi rangra emelkedett.
Késő délután érkeztünk meg. Mivel ilyen messzire a család nyaranta nem csak villámlátogatásra, hanem legalább egy hétre érkezett, cipeltük több vulkánfiber bőröndnyi cókmókunkat. Rám is jutott egy igen nehéz. Szerencsére Messzimama csak néhány száz méterre lakott az állomástól, ilyen módon csak kissé sároztam be ruhámat az odavezető traktorkerekek vájta földúton, mialatt gondosan kerülgettük a méretes tehénlepényeket. Merthogy napra-nap ezen az úton ballagtak estefelé haza a napi legelésre kihajtott tehenek is, mielőtt okosan befordultak az őket időben váró gazdáik portáljára. Megjegyzem ezektől a hatalmas állatoktól én nagyon féltem, pedig nálam sokkal bátrabb és később erősebb öcsém – akinek fürtös szőke haját szüleim sokáig valamiért hosszúra hagyták, meglehet második gyereküket lánynak várták – nyugtatgatott: Ne félj kisfiam, nem bánt a tehén! Ez egyhamar szlogenné vált a minket figyelő felnőttek körében, legnagyobb örömükre. Meglehet az is, amidőn én délcegen kijelentettem olykor-olykor: Öcsi igazából lánynak született, de valahogy később fiúvá változott. Nevettek rajtam, pedig azok a nagyszarvú jószágok igenis félelmetesek voltak, meg egy kissé büdösek is. Egyébként folyamatosan félelemben voltam a „vadállatoktól” mert midőn – később valamelyik napon – meg akartam simogatni a kislibákat az anyjuk, vagy apjuk, egy hatalmas gúnár vagy gácsér (a szememben teljesen mindegy is volt) óriási gágogással és kiterjesztett szárnyakkal nekem támadott, védve kicsinyeiket. Abban a védő-támadó pózban sokkal nagyobbnak tűntek, mint jómagam az időtájt még. Nagyobbnak, de azért nem gyorsabbnak. Menekülnöm kellett a tőlem telhető legsebesebben, mert hatalmas csőrük fenyegetőn közeledett felém. Páni futásom eredményeként az udvaron egy lovaskocsi okozta esővízzel teli mély barázdában landoltam. No de ennyit akkori bátorságomról.

Messzimama a portája előtti kis padon várt minket, a szomszédokkal egyetemben, valószínűleg órák óta. Köténye zsebéből kikandikált az a levél, amelyben apám megírta érkezésünk napját. Akkoriban már évtizedek óta özvegy lévén egyedül élt azon a jellegzetes alföldi tornácos portán, ami nekem hatalmasnak tűnt, a három szobás házzal, a düledező istállóval és a baromfiak elhelyezését szolgáló építménnyel. A házban volt egy szoba, amit Messzimama tisztaszobának hívott és ahol mi kaptunk elhelyezést, valamint egy kisszobával, ahol ő lakott, egy udvarra nyíló konyhával és mellette egy kamra helyiséggel. Az egész háznak volt egy füstös szaga, meglehet ma már úgy mondanám illata, ami a konyhában lévő búbos kemencéből áradt. Messzimama ott sütötte a finom illatú kenyeret és unokáinak a kenyérlángost. Én csak mindig azt voltam hajlandó enni egész ott tartózkodásunk ideje alatt, holott megérkezésünkkor már azonnal tálalta a forró tyúkhúslevest, a benne főtt combokkal, farhátokkal és belsőségekkel, majd utána az aranybarna rántott csirkecombokat. Hiába kínáltak ezekkel, fitymálva elhárítottam, inkább kiszaladtam az udvarra, ismerkedni az állatokkal. Csak akkor tudtak visszacsalogatni, amikor a friss szalagos fánk következett, barack lekvárral.
Akkor aludtam először akkora dunyha alatt, amely sokkal nagyobb nálam lévén teljesen betakart. Jó meleg volt, meglehet túlságosan is, ezért kérdeztem anyám éjszaka: kitehetem a lábam? Kitehettem. A friss hűvös reggelre azért már jól esett, hogy az éjjen valamikor, valaki betakart.

Messzimamának akkor már nem voltak lovai, tehenei, csak egy magányos hízója elzárva az ólban (majd decemberben levágjuk mondta) meg baromfiai, akik szabadon szaladgálhattak a kertben. Egyébként minden karácsony előtt küldött nekünk csomagban egy csomó hurkát kolbászt, ami hónapokig is eltartott.

Reggel mikor felébredtünk finom sült kenyérlángos illata ébresztett minket és meleg, buborékos, frissen fejt tehéntej a szomszédból. Sajnos ezt a tejet nem ihattam, mert mindig volt benne egy-egy szőrszálra hajazó valami. De azért a lángos jóllakatott. Délben-este pedig a kamrában függő kolbász karikákból kaptam ellátást, mert mást nem voltam hajlandó enni. Öcsi csak úgy hívta tyóbász, amit persze ő is szeretett.

Volt még a Tisza-parton Messzimamának egy kis szőleje (így mondták a felnőttek) ahol apám segített kapálni. Anyám rendbe tette a szobákat, én meg Öcsivel hajkurásztam a tyúkokat, libákat. Este néztük a tehenek haza ballagását. Én csak tisztes távolságból. És eltelt az egy hét. Messzimama azt mondta jól felhízlaltam benneteket – leszámítva engem – gyertek máskor is, mikor hazaindultunk, az ismét messzi Csepelre. Így telt számos nyár nála.

Messzimama már akkor is öreg volt. Később még öregebb lett. Mi Csepelen laktunk több helyen is, viszonylag hamar költöztünk egyik helyről a másikra. Közben megszületett húgom is. Sokan lettünk, nagyobb lakásra lett szükség. Végül apám leszerződött egy szép kis kertes házra, de ennek kifizetéséhez kellett Messzimama kiskörei portájának eladása is. Hát felköltözött hozzánk. Az úgynevezett cselédszobában kapott lakrészt. Szobájában az ágya fölött volt egy falvédő, amelyen farkasok védték a szőttesen farkasordító mozdulatuk mozdulatlanságában, kietlen területüket.

Felkeltette gyerek fantáziámat ez a falvédő és kérdeztem Messzimamát mi van a szőttesen? És ő elkezdett egy történetet mesélni az állatokról, a farkastörvényről. Majd máskor mikor kértem, hogy meséljen másról is, ő elkezdte történeteit szőni a saját életéről. Máig sem tudom mi volt ebből a való és mi a mese, de szinte minden nap hallgattam történeteit miután az iskolából hazatértem. Halottam elbeszélést az általam nem ismerhetett nagyapámról, aki az első világháború alatt – Messzimama úgy nevezte a Nagy Háború – került szovjet fogságba és hogyan mi módon jutott mégis haza és hogyan találkoztak és estek örök szerelembe a Tisza partján. Miként élték életüket gazdagságban, majd elszegényedésben, midőn a nagyapa kezességet vállat egy gróf fejlesztési hiteléért, amelyet bankcsőd okán elbuktak és oda lett a hét szilvafás kisbírtok is, aminek következtében nagyapa agyvérzésben meg is halt idejekorán. Hogyan vitték el a második világháború végén az oroszok megmaradt lovaikat. Ma is emlékszem és képszerűen előttem van, ahogy Fúria nevezetű lovukat, annak minden ellenkezése, rúgkapálása, két lábra állása és segítségkérő nyerítése ellenére egy orosz tiszt erőszakkal rekvirálja.

Akkoriban már sokat olvastam. Beiratkoztam a csepeli könyvtárba és hetente hoztam ki olyan könyveket, amelyek különösen érdekeltek. Leginkább a romantikus írók: Jókai Mór, Victor Hugo, Alexandr Dumas,Walter-Scott, Stendal, stb. És ezek a könyvek mikor vissza akartam vinni a könyvtárba, szobámból eltűntek.
Hamar rátaláltam a kötetekre, mikor szerény vacsoráját bevittem szobájába – egy szelet pirítós egy pohár bolti tejjel– mert addigra már csak egy foga volt az öreg mesélő Messzimamának. S aki akkor már valójában egyáltalán nem messzi mama volt. S aki velem együtt olvasta ki ezeket a klasszikusokat. Zolára már sajnos nem maradt ideje.

További bejegyzések