Fáztam. Begomboltam a kabátomat és lépéseimet megszaporáztam. Késő este volt, már innen nem indult több vonat, de nem volt hová mennem. Csak az állomás. Émelygett a gyomrom, valamifajta golyók kezdtek a nyelőcsövemen törni fölfelé. Mélyeket lélegeztem, ettől kissé jobb lett, a hányingerem csillapodott.
Csak a kutyák ugatása törte meg a sötét, mély csendet, ami körülvett. Már nem féltem csak a megalázottság érzése maradt bennem. Kényszerítettem magam, tegyek úgy, mintha meg sem történt volna. Meg nem történtté azonban mégsem tehettem. Ők már csak így fognak rám emlékezni. Saját magamat talán becsaphatom, de őket? Biztos nem. De miért is kellett idejönnöm? Hülyeség, ide kellett jönnöm. Muszáj volt, nem tehettem mást, hiszen hívtak. Most még itt vagyok, vagy már nem is. Szar az egész. Biztosan ők sem így gondolták, ők sem rám gondoltak. Pedig az a levél milyen biztató volt…..Végül is csak egy próbálkozás, egy reménykedés, ami nem sikerült, ami tévedés volt. De lehet-e ezt így felfogni? Semmiképp, mert a földgolyó egy kis pontján és már csak örökre nulla leszek, vesztes és megalázott. Ideje végre felhagynom illúzióimmal és végre „tisztességes” megélhetés után néznem, ahogy apám mindig is mondta.
E forró fürdő jó lenne most. A víz lemosná rólam az önutálatot. Állhatnék a tus alatt és csak folyna le rólam a víz. Talán még énekelhetnék is. A Marseillest, vagy az Aida nagyáriát, akár valami ütemes mást. Az egészen biztos, hogy énekelnék. Hangosan és hamisan, hogy a szomszédok is hallják. De hazamehetek-e ezután? Nem lett-e minden egészen más, vagy csak olyasmi, amit apám megjósolt nekem?
Lassacskán az állomásra értem. Benyomtam a váróterem lengőajtaját és az egyik kopottas padra fáradtan, szétterpeszkedve lehuppantam. Táskámat a pad másik végére dobtam. A szemközti jegypénztár függönyét az irodán bentiek közül valaki elhúzta. Hirtelen világosabb lett. A valaki az üvegablak mögül hosszasan vizsgált. Talán csavargónak nézett? Ha annak, végül is lehetett valami alapja. Visszahúzta a függönyt, s megint sötét lett. Rágyújtottam.
Kinyílt a váróterem ajtaja. Az állomásfőnök jött be.
Itt tilos a dohányzás, jöjjön ki a peronra, ott lehet.
Követtem és leültünk a peron egyik padjára egymás mellett. Ő is rágyújtott. Szótlanul szippangattunk, eregedtük a füstöt az éjszaka sötétjébe hosszú percekig. Egy tehervonat száguldott keresztül az állomáson, hangos kürtöléssel.
Ma már innen nem indul személyvonat, legelőbb holnap négy órakor, csak néhány teherszállítmány robog át itt megállás nélkül – szólalt meg mély hangon, miután áthaladt előttünk a sokvagonos szerelvény.
Hangjában nem érződött semmilyen bizalmatlanság.
Tudom – feleltem és elnyomtam a csikket a mellettünk álló hamuvödörben.
Itt akar addig maradni – kérdezte.
Megvárnám, ha lehetne. Nincs hová mennem ma éjszaka.
Csak tessék – szólt engedékenyen – ámbár elég hideg van itt még a váróban is ilyenkor.
Nem baj, nem vagyok annyira fázós – húztam össze magamon rövid szövetkabátomat.
Ő is elnyomta csikkjét és még egyszer végigmért és elindult szolgálati helyére, majd visszafordult:
Azért egy kicsit befőtök.
Hamarjában visszatért egy vödör szénnel, s kinyitotta a sarokban álló jancsikályha ajtaját. Két nagy lapáttal tett bele, fellángolt a zsarátnokon lappangó tűz. Nem tudtam, hogy most meg kell-e köszönnöm gondoskodást. Felálltam helyemről és én is a meleget adó kályhához araszoltam félve.
Rágyújt? – kínáltam fogyó cigarettás dobozomat felé nyújtva.
Elfogadta, göcsörtös kezeivel kihúzta a spakliból felényújtott szálat. Az első slukkot mélyen szívta le, majd hosszasan eregette ki a füstöt. A közös dohányzás talán egyetlen és legnagyobb erénye kommunikációs hatása. Ismeretleneket is azon nyomban közelíti egymáshoz , ha mindketten dohányosok. Mégis most valahogy mégsem volt kedvem beszélgetni, csak amolyan köszönetféleképp kínáltam meg a melegért. Mert a kályha máris sugározta vasbordáin keresztül a hőséget. Elé támasztottam fázós hátamat, hogy érezzem a hő szinte átjárja egész testemet. Kabátomat is kigomboltam.
Úgy látom most van egy kis ideje – állapította meg látható élvezkedésemről az állomásfőnök.
Bizony négyig még van vagy hat órám.
Nem álmos? Nem szeretne aludni? – kérdezte.
Nemigen jönne álom a szememre, az egyszer biztos. – válaszoltam, érzékelve, hogy szeretne valamit tőlem.
Ugye maga valami írástudó ember, vagy valami ilyesforma? – kérdezte a vasutas.
Mégis miből gondolja? – kérdeztem vissza.
Háááát, úgy a kiállásából, beszédjéből – válaszolta.
Nem hinném, hogy a külsőm valami különös lenne. Mutathatnék magának hozzám hasonló ezreket – kötöttem meg magam.
Szerintem mégis az – az erősködött tovább.
Miért gondolja főnök úr? – szívtam utolsót cigarettámból.
Hát csak ezért – mutatott diadalmasan kabátom zsebére, melyből egy jegyzetfüzet széle kandikált ki, beleszúrt golyóstollammal.
Fejet kellett hajtanom a logika győzelme előtt, hisz akinek jegyzetfüzet lapul a zsebében golyóstollal, az csak valami íróféle lehet. Lehetne persze valamiféle ellenőr is. Bár azok nem szokták lekésni a menetrendet. Megadtam magam főnököm logikájának:
Valóban az lennék, de ki kell ábrándítanom. Mint író csak amatör vagyok, és éppen ma határoztam el, abba hagyom.
Nagy kár – mondta a vasutas.
Nem hinném, hogy ezzel valakinek is kárára lennék. Eddig senki sem állította, hogy folytatnom érdemes – keseregtem.
Én most mondom – válaszolt az állomásfőnök.
Csakugyan? És miért is? Nem hiszem, hogy valaha is olvashatott valamit tőlem?
Azt nem, de nekem nagy szükségem lenne éppen most magára. Vagyis olyanra, aki ért a szavakhoz – állította az öreg.
Mi tagadás kissé felkeltette erősködésével a vasutas, hogy miért is lenne neki írástudásomra szüksége, de ezt nem mutattam ki. Visszaültem kijelölt padomra. Vizes zoknim kicseréltem egy szárazra táskámból. Ezalatt az öreg – lehetett vagy hetven éves forma – megpiszkálta a kályhatüzet. A nyitott kályhaajtóból kivilágló vörös fény szinte démonivá tette ősz fejét. Kedvelni kezdtem az állomásfőnököt.
No és mégis mi lenne az, amiért szüksége lenne rám, írástudásomra?
Beszédet kellene írni, amire az én fejem már sehogyan sem áll rá.
Miféle beszédet kellene ennek az öregúrnak alkotnia, tartania – gondoltam magamban – s milyen hallgatósága lenne annak? Csak nem valamiféle ünnepi szónoklatot az állomás dolgozóinak? Nagyot tévedtem.
Gyászbeszédre lenne szükségem a legjobb barátom temetésén. Holnap – monta szinte egy hangon az állomásfőnök.
Kotorászni kezdtem a táskámban és hamar megtaláltam félig üres vodkás üvegemet. Felé nyújtottam.
Köszönöm, szolgálatban nem – hárította el.
Azért én ittam egy kortyot, majd visszatettem és órámra néztem, két óra lesz tíz perc múlva.
Mikor halt meg barátja?
Négy napja. Holnap lesz a temetése – válaszolta az öreg.
És barátja ki volt? – folytattam a kérdezősködést, mert elhatároztam segítek megírni a beszédet, annak aki ilyen szívesen fogadott a kihalt állomásépületben. Igaz sok kedven nem volt hozzá. Azért is mert gyászbeszédet soha nem írtam. Az ilyen szólamokat, amelyeket ebben formáznak meg szokás szerint, csak formalitásnak, közhelyek halmazának tartok. És a hideg ráz ki tőlük. De már nem volt visszaút.
Ő volt itt az állomásfőnök harminc évig – tette hozzá.
Azt hittem maga az.
Én csak helyettesítek, amíg nem küldenek ide valaki mást. Én csak munkám szerint váltókezelő vagyok.
Kivettem a jegyzettömböt kabátom zsebéből és a tollat. Kis asztal volt a váróterem közepén. Oda telepedtem a sarokban tartott stokival. Gondolkoztam hogyan kellene elkezdeni, a Halotti Beszéd járt fejemben: por és homu vogmunk…
Ideiglenes állomásfőnökön közben elővett zsebéből egy mezitlábas bagót és a szemben lévő padra telepedett. Néztem őt, ő meg engem. Tekintete üveges volt. Talán nem is engem nézett, hagyott dolgozni, csendesen távolra tekintett, túl a váróterem falain, a messzeségbe, a sötétségbe. Fel-fel pillantva fürkésztem – hogy ne lássa – észrevettem, egyik kezén hiányzik két ujja. Elképzeltem, ilyenforma ember lehetett barátja is. A terem fakó-karcos ablakain kívül erősödött a szél, kopogva eleredt az eső is…..Jóleső pattogó hangot adott a szelíden duruzsoló kályha.
Hány éves volt? – kérdeztem.
Ötvenhat – válaszolta.
Magam elé képzeltem a bizton mindig frissen borotvált, mindig kifehérített ingben, mindig élére vasalt egyenruhában szolgálati helyére jelentkező egykori állomásfőnököt, akit fiatalon vitt el az elmúlás. Írtam és írtam. Körülbelül fél négyre készültem el az elképzelt halotti beszéddel. Átadtam megrendelőmnek az elkészült irományt, hogy olvassa el. Nem volt benne semmi különös, tele banalitásokkal, olyanokkal, amelyeket ilyenkor mondani lehet. Mégis megpróbáltam a velem szemben végtelen türelemmel ülő-várakozó embert megfogalmazni. Nem vette észre. Hol távolba merülő szemekkel, hol maga elé révedve várakozott. Nem tudom tettszett -e neki amit írtam, arcáról nem lehetett leolvasni. Midőn elolvasta odajött mellém.
Köszönöm. Nagyon jól jellemezte a barátomat, csak az nem igaz, hogy józan családapa volt. Gyakran és sokat ivott, bár sosem szolgálatban. Szegény talán abba is halt bele.
Sajnálom, mindjárt kihúzom ezeket – mondtam.
Hagyja csak, majd kijavítom én, vagy lehet mégsem. Hanem rögtön itt a vonatja.
Tíz perc volt még addig. Az öreg még egyszer megköszönte majd visszament az állomásépületbe. Elhúzta a pénztárfüggönyt. Megvettem a jegyemet. Ő megfordult és végezte munkáját. Belestem az ablakon. Kimért léptekkel ment a telefonhoz, onnan a jelzőállító berendezéshez, majd fogta a tárcsát és kiment fogadni a reggeli első vonatot. Összeszedelődzködtem, s kimentem a peronra . Egy perc múlva megérkezett a szerelvény. Szinte üres volt. Néhányan leszálltak, föl csak én. Az ablakhoz léptem.
Mikor a lassan induló vonat elhaladt az állomásfőnök előtt, tisztelgett nekem is. Szálfa egyenesen áll a szerelvény mellett, zsebében utolsó írásommal.
Valami nagy üresség volt bennem egészen a hazai célállomásig.
