Teraszomat, amely kertem határszéléhez kapcsolódik, évekkel ezelőtt tujákkal kereteztem. Szépen és gyorsan fejlődtek, mára már igencsak három-négy méter magasak. Pár éve megtámadta őket valami betegség és sok-sok águk elszáradt, megbarnult. Legjobb lenne kivágni őket, s telepíteni újakat. De hát sajnálom őket, akik vagy másfél évtizede társaim és még mindig állják, betegen is az évszakok terheit. Tavasztól őszig gyönyörű méregzölddé erősödnek tűleveleiken a színek, míg télen ugyan elhalványulnak, de ha esik rájuk egy kis hó, fehér terepszínű ruhát öltve, mint sorozott határőrök vigyázzák kertem limesét.
Igaz, ha sok csapadék, vagy esetleg jégpáncél költözik rájuk akkor a katonás vigyázzállásból néhány águk kénytelen meghajolni téltábornok támadása előtt. Nekem ekkor úgy tűnik fel, meghajlásuk tisztelgés a természet erői előtt. Gyönyörű tiszteletadás.
Tavaszodván a ma már igen-igen ritka havazások és fagyok elmúltával veteránjaim ismét délcegen, kiegyenesedve állnak posztjukon. Ahogy idén is. Azonban ilyenkor megint előtűnnek az elbarnult, elszáradt ágak. És én ismét vitatkozom magammal, csonkolni, kivágni? Vagy mi legyen velük? Lustaságom és tiszteletem ódázza a döntést, leginkább az operációt.
Helyette fáim alá kiteszem a télies idő múltával kerti asztalom, székeim, hogy home office munkámat szabad levegőn végezhessem, avagy éppen csak hallgassam a néha-néha le-leszálló madarak zenéjét. Önkéntes, vagy nem egészen az, karanténom jó idejét is itt töltöm. Karnyújtásnyira örökzöld határőreimtől.
Ma reggel is megálmodott szövegeimet hűségesen befogadó öreg laptopommal kitelepültem az éledező tavasz hívogató és melegedő hívására immár kihelyezett kerti bútoromra. Hátam mögött az egyik örökzöld fa ágai közül érkező, szokatlan neszezést vettem észre. Felállva fürkészni próbáltam a hang forrását, amely mozdulatomra sem csitult, sőt közelebb lépve még erősödött is. Nem egykönnyen találtam meg a forrást. Egyik határőröm két vastagabb ága közé fészkelt egy feketerigó, aki még valószínűleg nem fejezte be a szorgos építkezést. Közeledtemre sem hagyta abba a munkát. Tőlem nem messzebb, de nem is távolabb mint, másfél méterre.
Máskor, ha csak kiléptem a teraszra, azonnal elrebbentek a madarak. De ő most nem. Dolgozott. Vigyázva meg ne zavarjam fészekrakását visszaültem a kerti székbe és, hogy el ne felejtsem reggeli gondolataimat óvatosan írni kezdtem a szövegszerkesztőn. Most már együtt folytattuk munkánkat. Én a klaviatúrán, ő épülő házán. Órák telhettek el így, nem mértem, dolgos idő mindkettőnknek. Ha megcsörrent mobilom az sem zavarta meg. Jött-ment, rebbent-visszaszált. Készült gondolom, a párkeresésre, tojásrakásra.
Betelepült. Kerti alkotótársak lettünk. Mikor e mondatokat írom éppen üres a fészek. Már hiányzik. De míg ezt átgondolnám visszatér egy gallyal csőrében és zavartalanul ügyködik megint. Épít.
Van remény. A tuják kivágása még várhat.
