Pázmándi Péter Loránt: Apám a színész

Már pontosan nem is emlékszem, volt-e már tévénk, vagy csak az adásszüneti napokon, de mindegy is, vetítettünk. Vacsora után apám megkérdezte: vetítsünk? Naná, volt válaszunk öcsivel és pár évvel később akkor még csak születendő húgommal. S már hoztuk is elő a diavetítőt és a hozzátartozó minden évben leginkább karácsonykor szaporodó diafilm tékát. Ő a szoba közepén a kisasztalra beállította a készüléket, elektromos csatlakozóját meghosszabbítva két-három kábeles konektorral, hogy elérjen a fali kettőhuszas dugaljig. A szemközti ablakra ruhacsipesszel felerősítette a mosás utáni vasalásra felstócolt legnagyobb fehér lepedőt, a mozivásznat. Mi időközben berendeztük a konyhaszékek segítségével a nézőteret. Nyáridőn meg kellett várnunk a sötétedést, bár erre ritkán került sor, mert általában ekkorra értünk haza az utcai fociból, bandázásból, s már csak a fürdés, lefekvés volt hátra. Sokkal inkább a korán sötétedő téli esetéken nyitott meg apám diafilmes mozija.
Körbe ültük az ndk-s vetítőt, mindenki jó helyet kapott, remek rálátással az ideiglenes vászonra. Már csak némi előkészület volt hátra. Közkivánatra választódott ki az első film, legtöbbször a már számtalanszor ismételt Hüvelyk Matyi hétmérföldes csizmája. Csak arra volt szükség még némi időre, hogy a mozigépész családfő betekercselje a filmet, beállítsa a fókuszt, lekapcsoljunk minden fényt, s némi hatásszünet után elindult a mozi. Alig vártuk azt a jelenetet, hogy Hüvelyk Matyi vállalt szolgálata estjén, amikor az óriás hazaérkezett, szintén jól bevacsorált és elordította magát: emberszagot érzek! Apám e jelenetnél megállt a tekercseléssel, s megismételte az óriás szavait, olyan átéléssel és hangsúlyozással, hogy mi nézők, most is, mint máskor sokadszorra is borzongva, kikerekedett szemekkel, de az alakítást egyben horrorisztikus félelemmel nyugtáztuk. Apám körbenézett, kivárt, félelmünket alakoskodása elismeréseként értékelve, csak lassan lépett a következő kockákra, amelyek feloldották katarzisunkat és Hüvelyk Matyi felhúzván hétmérföldet lépő csizmáját, szerencsésen meglépett az egy falatra történő bekapás elől.
Következett a Kismalac és a farkasok, vagy lehet a Farkas és a kismalacok című másik horror, ahol az elbújó kismalac túljárt az őt megenni szándékozó farkasok elől, s jól leöntötte forró vízzel az ajtaján csellel betüremkedni igyekvő ordast. Már eszembe jutott, hogy ez a Forró vizet a kopaszra, mert fülembe most csengett vissza apám egykori hangos ordítása a diafilm tekerése közben: forró vizet a kopaszra!!! Ezúttal is megmenekült a kipécézett préda, s mi megnyugvással mehettünk aludni a bezáruló mozi után.
Évekig folytatódtak az előadások, gyakran az unalmas tévéműsorok helyett is, s az egyik évben iskolámban népmesei szavalóversenyt hirdettek. Nem igazán volt kedvem elindulni, mert már akkor sem éreztem tehetséget magamban az előadóművészetek iránt. Csak sajnos az ellenőrzőmben is közölte tanítóm az indulási lehetőséget szüleimmel. Na, apámnak több sem kellett. Napokig kereste a számomra megfelelő népmesét kedvenc könyveim között, amelyeket élvezettel olvastam, de egy percre sem gondoltam, hogy bármelyiket is közönség előtt elő kellene adnom kívülről. Nem így apám, aki feltalálta a számomra szerinte leginkább testhezálló mesét, amelyik arról a három kívánságról szólt, hogy a szerencsés szegény ember éhe enyhítése okán egy páros kolbászt kívánt, s midőn kapzsi asszonya ezt neszelte, mérgében azt kívánta bárcsak ura bajsza helyére nőne a kolbász. A mese vége az volt, hogy harmadszorra a kolbász leoperálását kívánták, s ezzel egyszersmint szerencséjüket elherdálta a szegény emberpár. Minden mesének van tanulsága, hogy ennek mi volt máig sem tudom?
Szóval ezt kellett volna a versenyen előadnom. A szöveget elég hamar bemagoltam, s előadtam apámnak. Nem tetszett neki művészetem. Napokig ismételtünk, hangsúlyoztunk, gesztikuláltunk, meg ilyesmi, hogy legyen belőle előadás. Ő előjátszott nekem, s azt kezdetben élveztem, de a harmadik napon már nagyon untam. Leginkább már persze a történetet, de azután a nyaggatást. Ő jó volt, én nem. Kicsit sem. Legalábbis ő nem volt előadásommal elégedett. Később a zsűri sem, sokadik lettem, s többet nem lehetett rávenni semmilyen előadásra. Legfeljebb felmondtam egy verset évzárón-évnyitón, de tanáraim viszonylag hamarost belátták monoton szavalásom nem emeli az ünnep fényét. Leszoktak rólam. Jobb lett volna apámat felkérniük, ámbár azt természetesen nem tehették.
Viszont én igen. Legalábbis álmaimban. Sokat hallgatom őt óriásként, kismalacként, Piroskaként, sok más mesehősként. Ma is nagyon élvezem. Lecsukom a szemem, leoltom a lámpát, beteszek egy diát, s hallgatom. Csak már évek óta nem hallom.

További bejegyzések