Ponori András ismert gépjármű kritikus újságíró belvárosi garzonjában szokása szerint korán ébredt évek óta nyughatatlan álmából. Rövid álom-mozija képei még néhány percig villództak elméjében. Leginkább a pergő színes film ifjúkorába vitte vissza akkorra, amikor még volt választása. Lehetett volna valaki más, de az álom örökké úgy fejeződött be, hogy az a valaki más nem ő, hanem valaki más lett. Tizenhat éves gimnazista volt és reménybeli motorversenyző. Az iskolai tanulással nem sokat törődött, csak annyira, hogy elfogadható bizonyítványt mutathasson be év végén apjának, aki ehhez kötötte szülői engedélyét, hogy napra nap járhasson az edzésekre és hogy egyszer megvegye neki álomgépét, a spéci Pannonia motorkerékpárt. A csepeli gyárban vették át a vadonatúj vasat, néhol speciális versenyalkatrészekkel megépítve. Hazatérve a garázsban mégis alkatrészeire szedte szét és saját elképzeléseinek megfelelően egészítette azt ki még jobb, még strapabíróbb, még nagyobb sebességekre és kanyartartásra alkalmasabb alkatrészekkel, egy év alatt, zsebpénzéből és apja ritka anyagi támogatásával. Míg készült az álomgép az egyesületétől kapott motorral gyakorolt és indult el kisebb-nagyobb versenyeken.
Leginkább a mezőny második felében végzett ezeken a megmérettetéseken. Örökölt, használt és eléggé lestarpált gépéből többen nem lehetett sehogy sem kicsikarni, de tudta, ha valamikor elkészül saját motorja, akkor ő lesz a bajnok. Az edzéseken legtöbbet a kanyar bedőlést gyakorolta, mert elmélete és tapasztalata szerint ezekben a pozíciókban lehet előzni, előnyt szerezni és végül nyerni. Szinte már mindent megtanult a motorokról, a jármű felépítéséről mire, meglátása szerint is elkészült a megfelelő versenygép. A következő versenyre az új, spécizett, tunningolt Pannoniával hajtott ki a garázsukból és indult el az aktuális verseny helyszínére.
Korábbi eredményei okán a rajtrács végefelé foglalhatta csak el a startpozíciót. Mégis büszkén tolta oda saját maga építette gépét az ismert világmárkákkal induló ellenfelei között. A felszólításra begyújtotta, felpörgette motorját és teljes gázzal indult el a rajt kürtszóra. Gyorsan visszavette a gázt, hogy a tömegben ne ütközzön, de az első kanyart már teljes bedőlési technikájával vette be, amivel többeket meg is előzött. Jött az első egyenes és feltekerte a sebességkart. Sorban hagyott le mindenkit és pillanatok alatt az élre állt. Következett az első S-kanyar. Bedőlés jobbra, majd balra, majd ismét teljes gázzal kitörés. Még szinte aszfaltot ért a szinte vízszintes bedőléséből térde. Próbált felegyenesedni, amikor kicsúszott alóla a gép szinte full gázzal. Egy csaknem láthatatlan olajfolton vesztette el uralmát a Pannonia felett. Megpördült és a gép alá került. Több, mint ötven métert siklott a motor alatt, mígnem a korlát megállította.
Két napig feküdt kómában a kórházban. Az ügyeletes nővért látta maga előtt, amikor felébredt. Furcsa természetellenesen lapult le a paplan alsó végtagjai egyik oldalán. Menthetetlen bal lábát amputálni kellett térd alatt.
Az érettségi vizsgájára mert kiszállni a tolószékből és már lábprotézisével ballagott a bizottság elé. Néhány év után már alig látszott járásán, hogy az idők során többször is újabbra, korszerűbbre cserélt fém műlábbal közlekedik. Elvégezte a bölcsészkart, miközben folyamatosan figyelte az autó-motor versenyeket, s a legújabb fejlesztésekről szóló tanulmányokat, közleményeket. Időről időre tudósításai, később már szakcikkei jelentek meg a szakmai folyóiratokban, mígnem állandó állást kapott egy ilyenben.
Mára már lehet mondani ő a legtekintélyesebb szakújságíró. A gyártók és forgalmazók elsősorban vele szeretnék teszteltetni új fejlesztéseiket, de ő csak olyan munkákat vállal el, ahol fel sem merül, hogy a megbízó üzleti érdekből bármilyen formában befolyásolná véleményét, kritikáit, a neki megfelelő eredményekért. Közeledve hatvanadik életévéhez, még mindig ragaszkodik sok évtizedes elveihez. Viszont ez idővel azt is eredményezte, hogy felkérései, megbízásai jelentősen lecsökkentek. Már a szakirodalmi írások első soraiból rálát a nem tiszta háttéralkukra, a pusztán kereskedelmi célzatú fizetett cikkekre,
Jobb lábbal kilépve ágyából gondosan felcsatolta hű társát a tavaly cserélt titánium bal lábú protézisét és kiballagott a konyhába. A tegnapi postája az asztalon hevert felbontatlanul. Még várhat, gondolta és készített magának egy kávét. Lassan kortyolgatta és átnézte a leveleket. A feladókból tudta, hogy ki-ki mit szeretne tőle. Ezeket felbontatlanul félretette. Végül talált egy közepes méretű borítékot, ismeretlen feladótól. Kibontotta. A kézzel írt papír mögül kihullott egy fénykép, rajta egy olyan autóval, amely szinte a Ford-T modellt formázta, de hihetetlenül új csili-vili kinézettel. Az írás csak néhány sor volt: Tisztelt Uram, kérem vegyen komolyan! A mellékelt autót egy hete vettem át, illetve mit is mondok. Egy hete találtam a házam bejárata előtt, szélvédőjén egy nevemre szóló levéllel, amely ezt tartalmazta: „a rendelés teljesítve, megrendelés időpontja: 1925. május 1., megrendelő: Ponori András, fizetés és minden utólagos költség ezennel előre rendezve, garancia örök.” Tisztelt Uram, a megrendelési időpont éppen az én születésnapom, s mit tagadjam (bár miért is tenném) mára betöltöttem a 99-dik életévemet. A megrendelő neve egyezik nagyapám nevével. Az autó pedig egy csodagép, kívülről száz éves, de belül a legkorszerűbb – már amennyire én ezt meg tudom ítélni – felszerelésekkel. Belenéztem a motorházba, én még ilyet nem láttam, azt hiszem elektromos meghajtású. Mivel a környék lakói folyamatosan csődültek az autó körül, be kellett állnom a garázsba vele. Képzelje az indítógomb az ujjam hozzáérintésére indult és szinte magától beállt garázsomba, holott én már több évtizede nem vezettem semmilyen gépjárművet. Nem értettem a dolgot. Segítséget próbáltam keresni, hogy valamiféle magyarázatot találjak és az ön nevét találtam meg, mint szakértő az interneten. Elképedésemre az ön vezetékneve megegyezik az én családnevemmel. Mindez arra késztetett, hogy Önhöz forduljak. Látnia kell ezt a csodajárgányt, kérem látogasson meg. És segítsen megoldani ezt a különös rejtélyt. De, ha megtisztel látogatásával lenne még valami elképesztően különös közölni-mutatni valóm. Kérem higgye el nekem aggastyánnak ez nem vicc. Egy ilyen öregember, mint én már nem csinál átverős vicceket……Várom. Ponori István (lakcím a borítékon, bármikor jöhet, csak hosszasan csengessen).
Nem vitás egy gyűjtő és restauráló társaság próbálja ilyen eredeti, de átlátszó módon felhívni munkájukra figyelmét és az ő közreműködésével felverni az árát egy valóban ritka járműnek, s ehhez – mint oly sokan mások – az ő segítségét kérni, gondolta. Unja már az ilyen manipulációkat és a levelet félredobta. Napokig eszébe sem jutott a dolog, de a levél valahogy mégis ott hevert konyhapultján, kellette magát. Ha arrébb lökte is, mégis kezébe került a mellékelt kép. Nézegette és nevetett magán, hogy megint beugrik egy újabb csalinak, midőn három nap múlva nyugtalanító kíváncsiságának engedve, kora reggel beült kis autójába és a kb. száz kilométerre levő kisvárosi cím felé vette az irányt.
Csengetett a megadott című kertes ház ajtaján. Percek teltek el. Semmi reakció, csak a szomszédos házak kutyáinak ugatása. Érkezett biciklijén a helyi postás. Látva tanácstalanságát, megszólította: Pista bácsi sajnos nagyothall és nehezen mozog, de biztos otthon van, csak kopogjon erősen az ajtón. Jönni fog. Van, hogy a nyugdíját is napokig hordozom, mire ajtót nyit és átveszi. Csak türelem. Amúgy nagyon barátságos…..
Már dörömbölt is a vastagnak tűnő kopottas tölgyfa ajtón és türelmét vesztve éppen sarkon fordult, midőn meghallotta a nyíló ajtó recsegő-nyikorgó hangját. A résen először egy járóbot nyúlt ki, majd egy táguló nyíláson kilépett kissé támolyogva egy hosszú fehér hajú, hibátlanul vasalt ódivatú, galambszürke öltönybe öltözött öreg ember.
Elnézést egy aggastyán lassúságért – mondta váratlanul meglepően fiatalos hangon – láttam az ablakból, hogy ön jött meg. Hozzám már csak az a virgonc, kedves postásgyerek szokott jönni. Át kellett öltöznöm, nem fogadhattam ilyen hírességet neglizsében. Kérem fáradjon be!
András visszafordult a távozásához kinyitott kertkapuból és ritmustalan lépésekben követte az öreget, aki a házban helyet kínált a szoba közepi bőrbevonatú kanapéra, majd ő is helyet foglalt a szemben álló egyszemélyes fotelen, óvatosan botjára ereszkedve.
Bemutatkozom – mondta – Ponori István vagyok éppen kilencvenkilenc évesen. Ön pedig Ponori András, aki talán rokonom, vagy csak névrokonom. De ezt hamar kideríthetjük. Hálás vagyok, hogy meglátogatott. Őszinte legyek? Nem bíztam benne, hogy különös invitálásomnak eleget tesz.
András szabadkozni kezdett, de az öreg egy kézlegyintéssel leállította, mondván, hogy levele annyira különleges és hihetetlen, csoda, az is, hogy ide hajtotta a szakmai kíváncsiság. Az is lehet, hogy még valami más is. Megtudjuk ezt is perceken belül, mert van még valami a birtokában réges rég, ami sokkal furcsább, mint az eddigi história.
András fészkelődni kezdett és megkérte vendéglátóját, ha lehet mutassa meg azt az autót, azt a matuzsálemet, amiről szó van. Matuzsálem? Nevezett fel István. Mindennek lehet nevezni csak annak nem. Ez egy korszerű, vagy inkább ultrakorszerűnek nevezhető gépjármű. Én még ilyet nem láttam hosszú életem során, pedig megéltem már csaknem egy évszázadot, pontosan kilencvenkilenc esztendőt. Eddig azt hittem ez csak egy szám és már csak vártam, hogy végre befejezzem földi pályafutásomat. Körülöttem már minden rokon és ismerős elmúlt, itt hagyott. Egyedül maradtam. De most ennek a számnak egyszerre valami különös misztikus jelentősége lett. És azt hiszem mindez téged is közelről érint, fiam. Ebben pedig ennek a különös kocsinak elsődleges szerepe van.
Minden tiszteletem az öné kedves bátyám, de én már végtelen sok restaurált autót láttam. Sok olyat is, amelyek nem csak korhűen lettek újravarázsolva, de felszerelték a legújabb technikával. Nemigen mutathatnak nekem újat ebben a műfajban.
Tévedsz fiam. Olvasd el ezt a kilencvenkilenc éves dokumentumot, amelyet napokkal ezelőtt – midőn az autót valakik leszállították nekem a házam elé – kutattam fel a pincében lévő családi antikváriumban. A háta mögötti komód felső fiókját kihúzva egy erősen sárguló, kissé tépett, de jól olvasható okmányt húzott elő és András elé helyezte, óvatosan, finoman. Azt olvashatta rajta András:
„ Szállítási szerződés: Alulírott Ponori András ezennel elfogadom egy darab önjáró gépi meghajtású jármű szállítását a részemre, avagy (a dolog emberi természetéből következően) leszármazó egyenesági rokonaim részére. A szállítási határidő 99 év, pontosan a mai naptól számítva. A megrendelés összege 1, azaz egy dollár. Teljesítés a gyártó részéről minden más költség nélkül a megrendelő Ponori András, avagy mindenkori legközelebbi leszármazó rokona részére, annak pontos lakhelyére. Szállító elismeri a vételi összeg egyösszegű átvételét.1925. május 1-jén.”
Fiam, én éppen aznap születtem. Gondolom akkor mindezt nagyapám nem vette komolyan, csak egy tréfaként kezelte, de megőrizte a szép kiállítási papírt, ahogy az évek során apám is. Ezek után találtam pontosan 99 esztendő elmúltával kis házam ajtaja előtt azt a különös gépkocsit a szélvédőre rögzített szállítólevéllel. Sokan jártak csodájára és pár nap múlva megkértem a kis postást, álljon be vele rég üres garázsomba. Sajnos meg se nyekkent indítási kísérleteire, így hát az utcán állt, míg másnap beültem és matattam a műszerfalon, az ismeretlen műszerek és gombok sokaságán, de egyszerre csak az indítógombra tévedett ujjam és csodák csodájára beindult a motor és teljesen magától beparkolt a garázsba. Most is ott áll. Nézzük meg.
Lassú lépései közben az öreg megszólalt: András te fogsz kiállni a garázsból! Nem tudja csak ön elindítani, mint mondta. Én tudom, vagy inkább nagyon remélem fiam, el fogod tudni, csak ülj be a kormány mögé és van is egy sejtésem hová fogunk először kocsikázni. Fordulj balra és kövesd a kocsi kompjuterének utasításait!
A kisváros széli temetőhöz navigált a beépített gps. Kiszálltak. Az öreg már tudta céljukat és gyalog a két nyomorék lassan elindult az öreg irányítása szerinti parcellához, azon belül ahhoz a szépen karbantartott sírhoz, amelyre András apjának neve volt kőbe vésve. Megálltak előtte. Az öreg hátrébb, háttérbe csoszogott. András kamaszkori kómája előtti időkre szinte semmire sem emlékezett, de most halvány emlékfoszlányok villantak agyába, amikor apja betegágya szélén ülve beszélt hozzá. Csak felépülése után értesült a haláláról, hogy apja akkor ment el, amikor ő kómában feküdt tizenévesen balesete után. Rég elcsendesedett lelkiismerete, ahogy emlékezete, most ébredezni kezdett mardosó fájdalommal, hogy negyven évig azt sem tudta hol nyugszik apja, és nem is kereste negyvennél több éve.
Fiam most, hogy megtaláltad apádat több, mint negyven év után, aki az én édestestvérem volt, s akit jobb híján én temettem el egykor végre meglátogattad sírhelyét. De most már ideje indulnunk. Kötelességünket megtettük, már több dolgunk nincs. Üljünk be az autónkba és vezess, vezess ahová az irányít minket! Vár minket apád, vár engem testvérem.
András ujjával bepöccentette a motort, halk duruzsolása kellemes nyugtató hatással volt rá. Kiment az országútra, élesen vette be a kanyarokat. Az utolsó S-kanyarban levette kezét a kormányról, nagybátyját átölelte és repültek.
Repültek az álomautóban……..
