Pázmándi Péter Lóránt: 1929

Apám ekkor született, bár a történet sok évvel előbb kezdődött. Valamikor a múlt század legelején. Nagyapám, Pál – hétszilvafás nemesemberként tanulni és dolgozni kényszerült felmenői felelőtlen, dzsentri életmódja okán. Kitanulta a mezőgazdaságot és a saját kisgazdasága mellett egy gróf nagybirtokán vállalt gazdatiszti munkát, mígnem Ferenc Jóska 1915-ben elhívta hadseregébe és kivezényelte az orosz frontra. A dicső hadakozás helyett hamar hadifogságra jutott.
Szakértelmére a muszkának is szüksége volt, így hát sok évig marasztalták. Termelt búzát, zöldséget, hizlalt állatot, vetett és aratott, hol a kozáknak, hol a kommünnek – mikor éppen ki volt a gazda. Talán egyszer Svejkkel is találkozott és együtt anekdotáztak a légyszaros képről és a blitzkrieg-ről. Aztán valahogy mégis megléptek egy utolsó sör után, ténferegve, kitántorogva a határok nélküli Kelet-Európából Pál megmaradt utolsó értékén, a Doxa karóráján szerzett, két seggel megült lóval országnyi rónákon, együtt. Kassa előtt váltak el. Svejk Budejovicébe.
Pál a Jászságba tántorgott haza. Akkor már más-más nevű országokba. Csak otthon tudták meg, hogy addigra emberek ezrei egészen másfelé tántorogtak ki. Hazaért. Üresen állt romos háza, a kurta ablakon be-befújt a kora őszi szellő. A padláson meglelt kutyabőrrel takarta el a huzat útját. Nem ette meg ukrán lovát, inkább a kert leszedetlen aszalós gyümölcsein élt. Hol fenyegetéssel, hol jó szóval, visszaszerezte szerszámait szomszédaitól. Munkát vállalt lovával élelemért, vetőmagért a környék parasztjainál.
Túlélte a telet. Túlélte a tavaszt. Nyárutón már tőle vették a búzát. A következő aratáskor már szinte mindenki nála vásárolt, miközben számos falubeli napszámos neki dolgozott. Ukrán lova már csak szabadon legelészett a kifutón, s ha oroszul szólította – igyi – nyerítve nyargalt gazdájához.
A következő évben jött el hozzá a gróf. Részesművelést ajánlott, kérlelte, még le is térdelt Pál előtt, hogy vegye kézbe a nagybirtok igazgatását, ahogy régen. Pál ezt nem akarta, nem akart már senki szolgája lenni, de a régi barátságukra tekintettel végül megígérte, hogy megvizsgálja a birtokot és esetleg meglátja, mit lehet tenni az elhanyagolt gazdasággal. Magában persze tudta, hogy az a nagybirtok szakértőn igazgatva valódi piaci lehetőség, hiszen ismerte minden parcelláját. Talán valahogy még meg is sajnálta a dilettáns grófot.
Egy közeli reggel „igyi”, kiáltott ukrán lovának. Együtt, egymás mellett elindultak a gróf vidéki kúriájához. Eti, a gróf szobalánya nyitott kaput és kicsit félszeg, de mégis kacér mosollyal betessékelte Pált. Pál maga elé engedte őt, hogy mutassa az utat s szorosan követte. Az a néhány méter örökre rabul ejtette. A lány magas karcsú termete, szőkébe hajló barna, kibontott selymes haja, kacéran ringó csípője, csizmás-hangtalan járása, rózsaszín karja, csaknem elfeledtette vele miért is jött.
Csodálkozott a gróf Pál gyors, egyszerű válaszán, de boldog volt, hogy van ki hamarost és értőn kezébe veszi birtoka igazgatását. Maga pedig mehet vissza a városba, élni azt az életet, amit – szerinte – megérdemel s amihez most már biztosítják a fedezetet. Ismét rálelt emberére, miután Pál csak annyit mondott, furcsán elfúló hangon: vállalom.
Vasárnap a heti vásáron találkoztak Eti és Pál. Felültek a körhintára. Eti szoknyája lebbent a szembeszélben és boldogan kacagva, a lassuló-megálló hintából előtte kipattanó Pál erős, kitárt karjai közé simult. És még aznap hányszor és hányszor.
A nap végén együtt sétáltak, mögöttük az ukrán lóval Pál házába. Szerették egymást egész éjjel hányszor és hányszor. Hajnalban Pál, ölében a fáradt-gyönyörű, meztelen Etivel kisétált portája elé és csókolta hányszor és hányszor. Lova az ébredő nap felé bólogatva hangosan nyerített, hányszor és hányszor. E napon fogant apám és megszületett kilenc hónap múltán, mint szerelemgyerek. Pál másnap kezességet vállalt a gróf hatalmas bankkölcsönére, amelyet az mégsem a birtok fejlesztésére, hanem inkább kártyaadósságai törlesztésére fordított. A jótálló Pál birtokát a gróféval egyetemben, bár rövid idővel később, de jog szerint, szintén elárverezték.
Pál aznap kapott gutaütést. Eti két évig Pál elfogyó testét egészen haláláig, odaadóan ápolta. Lelkében szótlan-szerelmesen mindvégig őrizte annak a valamikori szerelmes napnak az emlékét. Pál testét az ukrán ló mellé temette, miután apámat – általam sosem látott nagyapám – a halálos ágyán nevére vette.

További bejegyzések