Payer Imre: ELVESZETT ILLÚZIÓK

Epizódfigura vagyok, tudom,
kirobbantom magama könyvedből, Balzac!
Született párizsi lennék, de
sokszor néznek vidékinek.
…a dicsőség tizenkétezer frank ára újságcikkbe
és ezer tallér ára ebédbe kerül
– erre gondolok, amikor kilépek
a vizeletszagú kapualjból, s egy fiálcer
hajszál híján nem üt el.
Sosincs szerencsém, csak megragadni tudok!
Poharat, női mellet, idő peremét.
Nem tud viselni a gond.
Nem tudom viselni ásatag zsakettem.
Rosszhiszeműen méregetem az efemer Rubempréket.
Földrengésről álmodom.

Tűzbe csak egyszer nyúltam. Háromévesen.
És éppen ennek a húsba maró fájdalomnak az emléke
villantja az agyamba – most! – negyven felé:
én kerülhettem volna, Balzac, kitüntetett figyelmedbe,
akkor még én lehettem volna az abszolút regényhős,
az Emberi színjáték főszereplője, ha –
(s ebben a kötőszónyi létben van az igazságtalanság?
vagy a vak konstellációk megváltozásában? amiért, amiért
nem….) mégis, akkor még rám várt a
Palais Royal, a Champs-Élysées, nekem fénylettek volna
Párizs világló kandeláberei!

További bejegyzések