A rákban meghalt színésznő és
a meggyilkolt irodalomtudós író után
ügyvédi alapítvány üzemel
a meghitten rideg villaépületben.
Két vakkantó pincsi a nyíló kapunál.
A kertben kis tavacska, rusztikusra
munkált műszikladarabokkal.
Bent a régi falépcső sötétbarna borítása
mutatja az irányt, fel, ahol valamikor —
Rejtély sima burkolata.
A lenti, öblösen végződő szobákban,
hol egykor kecsesen okos csevegésű
estélyek zajlottak,
most a szadista főnökasszony
éles és kíméletlen parancsszavai
szúrnak retardált beosztottakba.
A falon az egykori áldozatról szóló cikk.
A nőről a gyilkos keretlegény jut eszembe.
Ő lakik fenn, ahol egykor a színésznő,
majd az irodalomtudós író.
Most ő, a férjével, a szemüveges,
nála harminckét évvel idősebb
rókatekintetű jogásszal.
— Elaludtál?! Hallottad, amit mondtam!
Meddig várjak még, idióta?!
A mondat fojtott megcsuklásában
meghallom a megalázás zsigeri élvezetét.
Ez a nő most beizgult.
— Világosan megmondtam! — döfi a mondatot
a kielégületlen egykori prostituált.
Az érdekházasság morzsolt napjaiért bosszút áll.
— Le vagy regisztrálva, barom!
Kissé lomposan van betűrve
fitness-nadrágjába a trikó,
a már nem száraz bugyiba.
Alkoholtól tésztássá öregült
ribancos babaarc.
Talán a kerti levegő friss és telt állaga
ugyanaz, mint amit a korábbi lakók is beszívhattak.
A magasba vezető lezárt
falépcsősor titokzatos sötétbarna oldalborítása,
újra és újra vonzza a tekintetem,
a belsőt is, amikor már rég elhagytam a helyszínt.
Ha érkezik az éjjel, utas nem talál,
nem lesz holdvilág, csak a komor áramraktár.
Nevek, címek, időpontok, címek
sora sora sora sora sora sora.
A lezárt lépcsősor alatt,
a sötétbarna oldalborítás sugallatában,
esély nem nyílik arra,
hogy így kezdjem a mondatot:
olyan, mint.
2026. MÁRCIUSI PÁLYÁZAT
március 1, 2026
