Payer Imre: ÁRÉSZ ÁRNYA A METRÓN ÁTSUHAN

Figyeld csak, ahogyan a metrókocsiban
egymásba fúródik két szempár.
Két férfi tekintete. Sosem találkoztak
azelőtt. Nem ismerik egymást. Nem Erósz, Árész,
a Háború Istene van jelen a pupillákban,
isteni kód a DNS-ben. Az észrevétlen
rezdülésben. Ahogy megfeszülnek a
láb-, kar-, derékizmok. A kézfej
elfehéredik, ahogyan görcsösen
megmarkolja a műanyag korlátot.
Figyeld a merev, feszes arckifejezést.
És nem történik semmi. Mert ott van
a Félelem is, Árész fia.
Csak a benső teátrumban
ordítanak a férfiak:
„Kitaposom a beled, köcsög! A
rohadt kurva anyádat. Én vagyok
a tengerből kikelt
fenevad. A fasza gyerek.
Borulj le a szobrom előtt!”
Vértől részegen, dühtől égve? Nem.
Nem történik semmi. Némaság.
Figyeld, a padon ülve.
Szurkolnál ennek vagy annak.
Legyintenél: hagyjuk.
Nem történik semmi. De ha történne:
Hádésznek, az Alvilág Urának
fekete paripák vonszolta
aranyszekere robajlana fel itt
a zúgó szerelvényen?
Műanyagpohár szétroppantása, csecsemők falhoz csapása,
népek kiirtása, galaxisok szétrobbanása –
a szúrós szembogárban?
Ha történne, ha mégis.
Ha történne, ha mégis:
megnyílna az Alvilág, Erebosz.
Ahol siváran hajladoznak a lelkek,
súlytalanul, mint a narkósok víziói?
Mi fent maradna, tátongó üresség,
a terméketlen jövő?
Nem történik. Semmi különös.
Árész – most – nem robajlik. Nem őrjöng. Suhan.
De miért csak suhan? Itt és most. És így a jobb?
Nem tudom. Nem tudhatjuk. Más sem.
Hádész szörnyű szekere, Árész őrjöngése,
izzó szembogár – megszólíthatatlanok.
Árész, ó, te nagy isten, győzni csatán… Ugyan…
Két megállóval később az egyik férfi leszáll.
A másik láthatóan felenged. Ott áll figyelemszóró tömegben.
Egyedül a petyhüdt arcával.

További bejegyzések