Emlékszem a jelenre.
Azután emlékszem az emlékezésre.
Nem halt meg senki.
Halottak vagyunk mindannyian.
Hallgatás ideje van a dübörgő műzajban.
A pillanatfelvételek közökbe zuhannak.
Abroncsok határolta résekben
zakatolás, árnykép dohogása.
Pedig kiterített kora nyári rét van.
Együtt rajta minden és mindenki.
Az abroncs is kinyílva.
Rozsdás szélen, satnya fatörzs mellett.
(Megjelent: Alföld 2018/2. szám)
az éjszaka bujaságát keresem – tó mélyén a súlytalanságig tévedésem három napja füstölög két gondolat között a visszavonásig kiábrándít a józan emlékezet – imára szólít
Zúgó, búgó kacagó hangok távolból suhannak felém. Egy régi nyár, kedves dallamok, szívünkben mámor, szenvedély. Érezni akarlak, hallani hangod, és a szívdobbanást. Újra karjaidba omlani,
Reflexió Tóth Árpád: Újév reggele című versére Én már lekéstem ezerszer temetésem, és mindig, mindenhonnan elkések, ettől nem fázok, bár sokszor nem értem, mitől lett
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
