Még gyermekkoromból emlékszem a hűvös téli esték lázas izgalommal teli készülődéseire, ahogy vártuk a Karácsonyt. Hetekkel előtte papírra vetettük kívánságainkat, vágyainkat, remélve, hogy kérésünk meghallgatásra talál. Előző éjszaka már le sem hunytuk a szemünk, figyeltük a mozdulatlan csendet, hátha kattan a kilincs, halk léptek koppannak, és mire bevilágít ablakunkon a reggeli nap első sugara, már ott áll a szaloncukroktól roskadozó fenyő a szoba közepén, s alatta a sok díszes csomag. Vártuk az ünnepet, mert ilyenkor együtt volt a család, legalább ezen a napon együtt. Sosem felejtem az ebéd utáni szertartást, mikor almaszeletet kellett ennünk, diót, fokhagymagerezdet mézbe mártva és szőlőt, hogy mindenki egészséges legyen, és aki eltéved, mindig hazataláljon. Aztán imádkoztunk a családért, az élőkért és a holtakért. Könnyeket láttam az arcokon, csillogtak az asztalon pislogó gyertya fényében. A fájdalom, az elmúlás és az öröm könnyei, az újjászületés könnyei. Feszengve néztem magam elé, alig vártam, hogy kipróbálhassam az új játékokat, amelyek ott vártak rám a fa alatt. Álltam a titokzatos csöndben és nem értettem semmit, nem értettem a könnyek szavát, az arcok mély bánatát. Nem ismertem az időt, a napok gyors futamát, a lombok hervadását.
Sokszor visszatekintek a múltba, olyankor előtűnik a régi konyha, a kopottas bútor, a falon csüngő sárgult fotó, szüleim. Magam előtt látom nagyanyám reszkető, ráncos kezét, ahogy tétova mozdulattal meggyújtja a gyertya pici kanócát. Érzem a fenyőből csorgó gyanta szúrós illatát, a mézzel átitatott hagyma ízét a számban. És ma már értem könnyeim szavát, a fájdalmat, arcomnak bánatát és ismerem az időt, a napok gyors futamát, a születést és a halált. Karácsony van és én emlékezem. Imádkozom a családért, nagyanyámért, élőkért és holtakért csendben úgy, ahogy ők tették akkor réges-régen.
VI. Jobbágyi Kortárs Művészeti Fesztivál
február 10, 2025
