Az elkopott jónkat fényezzük újra,
És langyos kis trillákat fonunk köré,
Szemünkbe a szél a hajunkat fújja,
S már nem látunk szépet a dolgok mögé.
Most dallamok nélkül éneklünk semmit,
És várjuk, hogy jöjjön még a pillanat,
Nem kérünk sokat, csak mindössze ennyit:
Hogy változzon meg minden percek alatt.
De ráncaink maradnak, vágyunk kevés,
Kihajt már belőlünk a semmittevés,
Lassul a táncunk, és a függöny lehull,
És ott állunk mindketten parttalanul.
Ha és talán. Remény és igazán? Ott leszek. Vagyok. De nincsenek mondatok. Várok. Mire? A tömör semmire. Az üresség csőre töltve, s a kéz már
A hajnal bontja szárnyait, szél viszi messze az éjjeli mélykék sötétet, mint óvó vándor, a fény gyöngyei ébresztenek apró páracseppeket. A percek lassan egymásba folynak,
elment Hedoné Erósz és Psyché lánya ki újra és újra feltöltötte mézzel a mézesbödönt elment lejárt munkaideje elment barlangba zárni szépséges arcát s kötni fátyolba
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
