Paudits Zoltán: PARGAI NYÁR

Langyos szellő simítja finoman arcomat a fülledt, leander illatú pargai nyárban. Július van, főszezon, nappal zsúfolt strandok, éjjel tömött utcák, embertömeg hömpölyög a szűk sikátorokban, lüktet, él, pezseg a kisváros. A kikötőben hajók horgonyoznak, árbócaikon büszkén és méltóságteljesen lobog a görög zászló.
Jobbról is balról is robogók suhannak el mellettünk, kiszámíthatatlan, rendezetlen összevisszaságban. Mezítlábas, mosolygós, napbarnított görögök hajtanak fel a hegyre a keskeny utakon és vidáman üdvözölnek egy-egy harsány „kalimera”!-val.
Napközben a tengerpart strandjain egymással keverednek a modern és a klasszikus zenei stílusok, tömör egyveleggé formálja őket össze a szél. Este a legtöbb helyen már a buzukik húrjain pengetik a zenészek a sirtakit, és a tradicionális görög est tüzes hangulatában táncolhatnak a turisták az elfogyasztott finom és bőséges ételkínálat után. A balkáni népek vendégszeretőek, a görögök bőkezűen mérik az ételt, éhen senki nem marad a vendéglőkben.
Hangulatos kisboltok érik egymást, roskadoznak polcaik az egzotikus fűszerek, szappanok, selymek, kelmék, kegytárgyak és egyéb szuvenírek alatt. A boltosok néhány magyar szóval kedveskednek, én pedig csekély, mindössze párszavas görög tudásommal viszonzom figyelmességüket.
Sűrű kávét kortyolok, helyi specialitást egy lakályos kisvendéglő tengerpartra néző teraszán. A sós víz páráját érzem arcomon, s hallgatom a hullámok léleknyugtató dallamát. Nem zavarnak a körülöttem duruzsoló emberek, bár külföldiek, szavukat nem, vagy alig értem, de a mosoly közös nyelvén, ha összeér a tekintetünk, olvasunk egymás gondolatában.
Kóbor kutyák ólálkodnak a kopott asztalok között, és elégedettek, ha néha jut nekik egy-egy zsírosabb falat a vacsorázók tányérjáról. Figyelem az embereket, a gesztusaikat, mozdulataikat. Milyen kaotikusnak, zavarosnak, átláthatatlannak tűnik ez a világ, és mégis mögötte micsoda rend, béke, letisztultság és harmónia van. Egyszerűen csak belevegyülök a létbe, nem gondolkodom, hagyom, hogy ringasson ez az édes, tejben-vajban fürösztő semmittevés.
A távoli mólón egy harminc körüli nő ül, elmélyülten, mozdulatlanul nézi a tengerbe nyúló végtelent. Hosszú, barna hajszálait kecsesen táncoltatja a szél. Tekintetem félszegen öleli át karcsú sziluettjét. Festői arcélét sejtelmesen világítja meg az égbolt vásznán kéjesen terpeszkedő hold. Öntudatlanul merülök el a képben. Hosszú percekig bámulom mereven az alakot, mialatt kavargatom a rég kihűlt feketém.
Intek a pincérnek, fizetek, még egy utolsó pillantást küldök a dokk felé. Hirtelen hátrafordul, mintha érezné közelségem, egyre hevesebb a szívdobogásom. Vibráló, lázas bizsergést érzek a mellkasom körül. Pár másodpercre tekintetünk összeér, mosolyára mosollyal felelek, közben tétova léptekkel elindulok a szállásom irányába azzal a dédelgető reménnyel, hogy talán még újra láthatom őt a fülledt, leander illatú pargai nyárban…