Csendes és nesztelen a kora őszi táj, a szél szoknyája sem rebben, csak néhány magára hagyott kopottas ladik járja lomhán lassú táncát a víz csillámporos hátán. Szikár fatestükön alig hallhatóan loccsan egy-egy parányi hullámfodor. Méltóságteljesen íveli át a Dunát a Szent László híd. Betontestével komoran figyeli a tájat, miközben a vállán autók suhannak monoton oda-vissza ingajáratban.
Már alkonyodik, kecsesen ereszkedik le láthatatlan fonalán a Nap a távoli horizonton a Gemenc dúslombú fái mögé, s borítja be vörös vásznával az álmosan terpeszkedő felhőfoltos eget. Néhány sirály sápadt sziluettje rajzolódik ki a távolban, emelkednek és zuhannak, éles rikoltásuk meg-megtöri a természet fennkölt nyugalmát. Bennem mégis teljes béke van. Mezítláb ülök a homokos parton, behunyom szemeim, és élvezem, ahogy a meleg, finom szemcsék simogatják a bőröm. Úgy folynak át lábujjaim között a porszemek, mint ahogy a homokórában csorognak szoros egymásutánban a csöppnyi időszemcsék.
Német utasszállító hajó közeledik, szemben úszik az árral, nehezen hajtja előre robosztus fémtestét. A kabinablakok párafoltos üvegein át kíváncsi szemek figyelik mozdulatlanul ülő néma szoboralakom. Integetek feléjük. Arcukon széles mosollyal visszaintenek. A pillanat tört része alatt épített látens hidat egymás között ember és ember, lélek és lélek. A nyelv más, de a mosoly, a szeretet nyelve ugyanaz mindenütt. Gyengéd bizsergést érzek a mellkasomban. Hirtelen kitágul a tér, elveszti jelentőségét az idő, összekapcsolódik a föld, az ég, és mint szenvedélyes szerető, úgy ölel át a végtelen. A hajót az utasaival lassan elnyeli a távoli köd, de a különös találkozás emléke bennem, s talán bennük is örökre megmarad.
Korhadt, szúrágta, terebélyes farönk, mellette boglyas uszadék lebeg a folyón, és gyámoltalanul csapódik a kőzátony iszapos, nyálkás falának. Mennyi mindent hordoz a felszín, és mennyi titkot rejthet a mély. Vajon megfejtjük valaha a természet kódolt jeleit, megértjük, meghalljuk a Föld, a víz üzenetét? Tudjuk olvasni, érteni a csendet, vagy végleg elvesztünk a hétköznapok rohanó, monoton ritmusában?
A folyó méltóságteljesen átkígyózik országokon, mindenhova visz valamit, és mindenhonnan hoz valamit, városokat, embereket köt össze, akárcsak a hidak. Ujjaimat belemártom a hűs vízbe. Lágy, bársonyos selyme áttetsző kesztyűt fon kezemre, s magamba szívom mézédes illatát. Ezernyi kéz érintheti most ebben a pillanatban is a vizet, s a folyam hídként köti össze szíveinket.
Gondoskodó anyaként teríti testemre sötétkék paplanját a beköszönő est, és a part menti fák leveleinek szelíd suhogása dúdolja álomba a tájat. Picit hűvösebb lett, a szél is mintha fitogtatná erejét, a homok már hűti talpamat. A hídon az autós forgalom továbbra sem hagyott alább, az élet lüktető moraja beleolvad a világ teljességébe. A Duna túlsó partján apró fények gyúlnak, olyanok, mint ezer pici szentjánosbogár. A hétvégi házak lakói behúzódnak vackaikba, s együtt csendesednek el a tájjal. A nagy folyó megállíthatatlanul, elsöprő lendülettel hömpölyög tovább és viszi álmainkat, titkainkat városokon, országokon át szívtől-szívig, lélektől-lélekig.

További bejegyzések
Az ePUB VERSESKÖTET ALKOTÓI NÉVSORA
február 5, 2025
Az ePUB VERSESKÖTET PÁLYÁZAT LEZÁRÁSA
február 2, 2025
FEBRUÁRI PÁLYÁZAT
február 1, 2025
Szerkesztőségi hírek – 2025. január 31.
január 31, 2025