Rezzenéstelen arccal bámult ki az ablakon, hosszú órák telhettek el így. Némán tűrte a szemébe világító nap vakító sugarait. Megpróbálta összeszedni gondolatait, legalább a napok számát egységbe fogni, mióta is van valójában a kórház mészfehér falai közt, de hiába, emlékezőképessége cserbenhagyta. Mozdulatai is olyan tompák és esetlenek voltak, mint egy néhány napos magatehetetlen csecsemőé.
Hirtelen ólomsúlyúvá nehezedett benne a félelem. Lelkének minden rejtett sarka harcolt ellene, hasztalan. Néha elmosolyodott, ha a kétségbeesés görcse elernyesztette arcának feszült izmait. Ilyenkor felvillant egy-egy kép a múltból, emlékei. Eszébe jutott az a barna lány a gimiből, akire hárman is hajtottak, végül ő járhatott vele két évig. A focicsapat, ahol szinte minden meccsen megtéphette a hálót hatalmas rúgásaival. Fekete Gyöngyszemnek hívták, éveken át gólkirály volt. Egyszer izomhúzódása miatt hónapokig nem léphetett pályára. Teljesen letörte, de hála barátainak, átvészelte a nehéz időket.
Aztán jött az egyetem, Budapestre került, új barátok, új szerelmek szövődtek. Hétvégenként volt úgy, hogy fennmaradt, nem is jött haza hetekig. Koncertek, házibulik forgatagában töltötte szabadidejét újdonsült haverjaival. Néha azt sem tudta, miként került ágyba, annyira ledöntötte lábáról az alkohol. Ha több pénze volt, töményet ivott, főleg a whiskyt kedvelte, akár egy üveggel is lecsúsztatott a torkán néhány óra alatt. Hónap végén, mikor a zsebe laposabb lett, megtette a bor, vagy az olcsó sör is, igaz ezekből többet kellett innia, hogy könnyűnek érezhesse magát. Később már ez sem volt elég a lebegéshez, először jött a füves cigi, tabletta, majd a tű. Minden pénzét erre költötte.
Sorozatos kimaradásai miatt kirúgták az egyetemről, ösztöndíjától elesett, így kénytelen volt alkalmi munkákból tengődni, hogy meglegyen a mindennapi belövésre való. Barátai lassan lekoptak mellőle, s mivel szállása sem volt már, belevetette magát az aluljárók magányos emberroncsai közé. Ha néhanap meghittebb környezetre vágyott, egy üveg olcsó piával lefizette a portást valamelyik munkásszállón, aminek fejében ott tölthette az éjszakát. Évek teltek el, számolatlan, semmibe tűnő, hasztalan évek. Eljátszott, elmulasztott pillanatok, amiket visszahozni többé nem lehet. Talán ő már fel sem fogta valójában, mit vesztegetett el, agya az állandó bódulat káprázatában elzárta értelmét a valós világtól. Szemeiben tompává vált a csillogás, fakó ködbe merült a régi fény.
Arra sem emlékszik, hogy került kórházba, olyan hirtelen, váratlanul vesztette el eszméletét. Tudatáig nem jutott el, kik voltak az ágya mellett, kik fogták kezét heteken át, kik küzdöttek életéért. Mintha minden alaktalan formát öltött volna körülötte, testtelenségbe burkolóztak a tárgyak, áttetszővé mosta arcukat az irányíthatatlan öntudat. Fényeket látott, keringtek, mint sebzett madarak a hófödte hegyek fölött, fáradtan, megfagyott szárnyakkal.
Könnyű lebegés karolt ernyedt teste alá, és repülni kezdett, szállt a madarakkal, túl a felhők fölé, ahol puha bársonyba fonta a végtelen csönd. Nem tudta, mi történik vele, csak azt érezte jó, nagyon jó. Hajókat látott hullámzó tengerek tükrén, hófehér vitorlák lobogtak a hűs déli szélben, és sirályok rikoltottak bele a messzeség láthatatlan tölcsérébe. Látta anyját, ahogy kisfiának iskolába menet az ablakból integet, apját, amint fáradtan roskad le a székbe egy nehéz nap után. Suhantak a képek agyában, mint az út menti fák a robogó vonat ablakai előtt. Aztán a kihalt állomás üres peronján a szemafor piros fényre váltott, a szerelvény lassulni kezdett, majd megállt. A lámpák kialudtak, fekete köpenyét kiterítette az áttörhetetlen sötétség, és ő már azt sem tudta, hogy megérkezett…
SZEPTEMBERI PÁLYÁZAT
szeptember 2, 2024
