Néha feltörnek bennem az emlékek, gyermekkorom régmúlt napjai, a felhőtlen égen az aranyban úszó meleg napsugár, a zöld pázsit, melyen önfeledten rúgtuk a labdát, a sarki fák hűs lombjai, mik rejtekül szolgáltak huncut csínytevéseink után. Még emlékszem egy gémeskút állt az utca végén hosszú nyakát égre meresztve, rajta ócska bádogvödör himbálódzott a langyos nyári szélben. Kamillavirág nyílott házunk előtt és papsajt, s mi oly mohón ettük gubóját, mintha ennél ízesebb eledel nem is lett volna széles e világon. Boldog mosollyal néztünk az ég felé, ha esni kezdett az eső, s szaladtunk felhajtott nadrágszárral az árokban hömpölygő csillogó vízben, miközben szivárványt rajzolt felettünk a természet. Nem szabtak határokat a szűk percek, a röpke órák, s az sem érdekelt, mit hoz az ébredő hajnal. Csak pörgött és forgott velünk a világ, mint egy nagy kerék, fel és fel és egyre feljebb. Milyen édesnek tűnik ma már az a dorgálás, amit koszos ruháinkért kaptunk egy jó kis homokvár építés után. Játszva terveztük a jövőt, s nem vettünk semmit komolyan abból, amit a sok évet megélt idős bölcsek adtak útravalóul. Ahogy múltak az évek, megfogalmazódott bennem a vágy: Felnőtt szeretnék lenni! Sokszor néztem aput, állt a tükör előtt, és borotválkozott. Mókásnak tűnt, arcán a fehér habbal, szinte csak szemei látszottak ki, amelyek fürkészőn néztek a párás üveglapra. Aztán odajött, ujjával pici habot nyomott orrom hegyére, megsimogatta kócos fejem, majd széles mosollyal ismét a tükör felé fordult. És kinyíltak az idő kapui, a gyorsléptű évek sorra elszaladtak, elhagyva a tegnapok hosszú sorát. Felnőtt lettem, álmom teljesült, valós lett a régi kép. Más lett az utca, a ház, eltűntek a régi fák, és nincsenek már virágok sem. A gémeskút helyén magányos telefonfülke néz mereven maga elé a szótlan csendben. Az esők hidegebbek, a szivárvány is egyre ritkább az égen. De kinn a zöld gyepen ismét pattog a labda, harsog az éles gyermekkacaj, és a sárga nap ugyanúgy szórja sugarát, mint akkor régen. Magamat látom bennük, gyermekeimben, ők viszik tovább álmaim, suhanva a végtelen idő szárnyán, repülve hófehér felhők fölött, át a hegyeken, távoli csillagok közé. Arcukon táncol a pajkos nyári szellő, szemükben ott a remény, a gondtalan évek édes percei. Ma már a kisfiam néz engem, amikor habos arccal állok a tükörnél, s én nyomok kicsi orrocskájára apró fehér pontot, és ő éppen úgy figyel, olyan tágra nyílt szemmel, mint én néztem akkor aput abban a régi szobában. Az üveg most is párás és a nagy kerék is úgy forog, mint régen….fel és fel és egyre feljebb.

További bejegyzések
Az ePUB VERSESKÖTET ALKOTÓI NÉVSORA
február 5, 2025
Az ePUB VERSESKÖTET PÁLYÁZAT LEZÁRÁSA
február 2, 2025
FEBRUÁRI PÁLYÁZAT
február 1, 2025
Szerkesztőségi hírek – 2025. január 31.
január 31, 2025