Keresés
Close this search box.

Paudits Zoltán: KÉPEK

Néha feltörnek bennem az emlékek, gyermekkorom régmúlt napjai, a felhőtlen égen az aranyban úszó meleg napsugár, a zöld pázsit, melyen önfeledten rúgtuk a labdát, a sarki fák hűs lombjai, mik rejtekül szolgáltak huncut csínytevéseink után. Még emlékszem egy gémeskút állt az utca végén hosszú nyakát égre meresztve, rajta ócska bádogvödör himbálódzott a langyos nyári szélben. Kamillavirág nyílott házunk előtt és papsajt, s mi oly mohón ettük gubóját, mintha ennél ízesebb eledel nem is lett volna széles e világon. Boldog mosollyal néztünk az ég felé, ha esni kezdett az eső, s szaladtunk felhajtott nadrágszárral az árokban hömpölygő csillogó vízben, miközben szivárványt rajzolt felettünk a természet. Nem szabtak határokat a szűk percek, a röpke órák, s az sem érdekelt, mit hoz az ébredő hajnal. Csak pörgött és forgott velünk a világ, mint egy nagy kerék, fel és fel és egyre feljebb. Milyen édesnek tűnik ma már az a dorgálás, amit koszos ruháinkért kaptunk egy jó kis homokvár építés után. Játszva terveztük a jövőt, s nem vettünk semmit komolyan abból, amit a sok évet megélt idős bölcsek adtak útravalóul. Ahogy múltak az évek, megfogalmazódott bennem a vágy: Felnőtt szeretnék lenni! Sokszor néztem aput, állt a tükör előtt, és borotválkozott. Mókásnak tűnt, arcán a fehér habbal, szinte csak szemei látszottak ki, amelyek fürkészőn néztek a párás üveglapra. Aztán odajött, ujjával pici habot nyomott orrom hegyére, megsimogatta kócos fejem, majd széles mosollyal ismét a tükör felé fordult. És kinyíltak az idő kapui, a gyorsléptű évek sorra elszaladtak, elhagyva a tegnapok hosszú sorát. Felnőtt lettem, álmom teljesült, valós lett a régi kép. Más lett az utca, a ház, eltűntek a régi fák, és nincsenek már virágok sem. A gémeskút helyén magányos telefonfülke néz mereven maga elé a szótlan csendben. Az esők hidegebbek, a szivárvány is egyre ritkább az égen. De kinn a zöld gyepen ismét pattog a labda, harsog az éles gyermekkacaj, és a sárga nap ugyanúgy szórja sugarát, mint akkor régen. Magamat látom bennük, gyermekeimben, ők viszik tovább álmaim, suhanva a végtelen idő szárnyán, repülve hófehér felhők fölött, át a hegyeken, távoli csillagok közé. Arcukon táncol a pajkos nyári szellő, szemükben ott a remény, a gondtalan évek édes percei. Ma már a kisfiam néz engem, amikor habos arccal állok a tükörnél, s én nyomok kicsi orrocskájára apró fehér pontot, és ő éppen úgy figyel, olyan tágra nyílt szemmel, mint én néztem akkor aput abban a régi szobában. Az üveg most is párás és a nagy kerék is úgy forog, mint régen….fel és fel és egyre feljebb.

További bejegyzések