Különös, hogy az ember az emlékei között éli mindennapjait, akár tudatosan, vagy akaratlanul. Mennyire fontosak az emlékek, leülepednek bennünk, érlelik belsőnk magvát, majd egy tárgy, egy fénykép, egy levél, egy hely, egy arc felszínre hozza, kivetíti elénk emlékünk alakját, azt a személyt, akit irracionális és racionális elménk örök időkre a Héttoronyba zárt. A minap pakoltam a régi holmijaim között és kezem ügyébe akadt egy magnókazetta. Még iskolás koromból való, kicsit már kopott és fakó, úgy huszonöt éves lehet. Régóta nem gyártják már ezt a márkát, ezért is akadt meg rajta a szemem, szinte múzeumi darab. Óvatos mozdulatokkal forgattam és töröltem róla le a port, közben gondolatban visszapörgettem az időt, azt a körülbelüli huszonöt évet. Lehetetlen próbálkozásnak bizonyult, ezért is helyeztem a kazettát gyorsan a magnóba, mondja el maga a szalag annak a régmúlt pillanatnak az emlékét, idézze fel egy foszlányát az akkori éveknek. Sercegett a felvétel és féltem, hogy összegyűri a készülék a már amúgy is megviselt szalagot, de azt hiszem, a magnó is kíváncsi volt a több mint két évtizedes titokra és szolgálatkészen pörgette, tekerte a kazetta kerekeit. Dédanyám reszkető, hullámzó hangja sejlett fel halk zörejek mellett a hangszóróból, az a mindig nyugalmat árasztó, őszinte, kedves hang. Az életről mesélt, a saját életéről, küzdelmeiről, fájdalmairól, jól kivehetően mosolyogva, szelíden és örömmel. Eszembe jutott, ahogy a hangját hallottam, hogy mindahányszor meglátogattuk öcsémmel, ő a nyitott folyosó végében ült régi, fodros parasztruhában, napszítta fejkendővel a fején. Kézfejére tekert rózsa fűzérrel a Bibliát olvasta. Mindig a Bibliát. Sokszor bosszantottuk fel szegényt csínytevéseinkkel, de nem szidott meg érte, sosem volt egy hangos szava, egy fenyítő mozdulata. Nem is tudom, ha egy szóval kellene most őt jellemeznem, mit is mondhatnék rá. Szent, igen, talán azt, Szent a szó eredeti, klasszikus értelmében. Bennem legalábbis így elevenedik újjá transzcendenciát közvetítő lénye. Kilencvenhat éves volt, amikor eltört a kulcscsontja, tüdőgyulladást kapott és néhány hét múlva meghalt. Gyerek voltam, nem sokat fogtam fel a történtekből, de arra jól emlékszem, hogy utolsó látogatásomkor már alig beszélt, csak néhány szót suttogott erőtlen hangján, de a Bibliát vékony, csontos ujjai még szorították, talán erősebben, boldogabban, mint valaha. A Szentírás – kívánsága szerint, – vele együtt koporsóba került, de az az önzetlen és tiszta szeretet, állhatatosság, békesség, jóság és kifogyhatatlan türelem, ami egész életén át a lelkéből áradt, az az átitató nyugalom, itt maradt velünk csakúgy, mint néhány megsárgult fotó, személyes tárgy, ruhadarab. Még ez a régi szalag is, amely hangját őrzi nekem. Nekem, nekünk és talán az örökkévalóságnak.
