Mindketten egy-egy hatalmas fehér vetítővászon előtt lebegtek és mélyreható figyelemmel nézték a rajtuk pergő képkockákat.
Legutóbb pontosan háromszázhetven éve jártak lenn lélekként a Földön és költöztek emberi testekbe.
Mialatt elemezték az eljövendő életük vállalásait, egyeztették a pontos lakhelyet, születési időt, körülöttük különböző színű és sűrűségű fénygomolyagok úsztak, csoporttársaik, és vezetőik.
Őket, kettejüket halványkék mező ölelte át, közel voltak a mesterszinthez. Nem is kellene már alászállniuk, de ők még dolgozni akartak magukon, volt néhány olyan élethelyzet, amiben nem részesültek és szerették volna azokat kipróbálni, elkövetett hibáikat orvosolni, hogy amikor ismét lezárul, talán az utolsó földi életük és újra visszatérnek a Forráshoz, már az ember számára elérhető teljes tökéletesség állapotában legyenek.
– Összpontosítsunk, hogy megismerjük majd lenn egymást emberként, lélektársként – mondta Oberon lassan, nyugodtan, de még mindig a vásznon futó kockákat nézve. Közelgő földi életének fontosabb pillanatait, és eseményeit rögzítette, beleértve a majdani halálát is.
– Már évszázadokon át éltünk együtt, és mindig felismertelek. Ne félj, most sem lesz ez másképp. Bízz bennem! – suttogta bársonyos hangján Calypso.
– Biztosan akarjátok, és készen is álltok egy újabb inkarnációra? – kérdezte tőlük Nysa, aki lélekként tapasztalt mentoruk a kezdetektől fogva.
– Igen! – mondták egyszerre, s közben fénytestük még egyszer összeölelkezett az indulás előtt.
– Ha segítségre lesz szükségetek, én ott leszek, ahogy eddig is, hiszen tudjátok, és különben is, 80 év múlva ismét találkozunk. – zárta mondandóját viccesen Nysa, aztán útnak indította tanítványait.
A két lélek szuperszonikus gyorsasággal elindult a Föld nevű bolygó felé, hogy emberi testbe bújva teljesítsék önként vállalt küldetésüket, megtalálják egymást, és együtt megéljék megint a földi lét esszenciáját, a szerelmet.
2026. MÁRCIUSI PÁLYÁZAT
március 1, 2026
