Paudits Zoltán: Az idegen

Idegen vagyok a nagyvárosban, lakóhelyemtől mintegy kétszáz kilométernyire rovom a forgalmas, benzingőzös utcákat. Fürkészem a szembejövők tekintetét, de egyetlen ember szeméből sem olvasom ki a remény bátorító üzenetét.
Indulásom előtti estén megterveztem utam, kikerestem a térképen azokat a helyeket, ahová mennem kell és lejegyeztem noteszembe minden olyan lényeges információt, amiről úgy véltem, majd iránytűként segítségemre lesz.
Utazótáskával vállamon, kézi sportszatyorral kezemben préselődöm fel a villamosra, sodor a tömeg, megszorul a levegő a kocsiban. Egy nő poggyászának fele az ajtón kívül reked, ideges, rángató mozdulatokkal megpróbálja szétfeszíteni az ajtószárnyak kemény gumiperemeit, de hiába, az anyag makacs, nem enged a szorításából. Egy szirénázó mentőautó halad el mellettünk, néhányan felfigyelnek rá, legtöbben azonban közömbösen, mereven bámulnak maguk elé, csak az oxigén után hevesen kapkodó mellkasi légzésük szabálytalan, ziháló mozgásából látom, hogy nem bábuk, élő személyek. Feszült éberséggel hallgatom a hangszóró recsegő, torz membránjaiból kitörő útmutatásokat, figyelnem kell, hol szálljak le. Idegenségem nyomasztó érzése egyre fokozódik bennem. Egy idősebb férfi szemében látom még ugyanezt, az idegenség érzet diagnózisát. Vajon ő is észrevehette rajtam? – fordul meg fejemben a gondolat. Megérkezem, az enyhén füstös, penészszagú váróban fürkésző, kíváncsi pillantások kereszttüzében lépkedek. Talán ők is megállapították, hogy nem vagyok közéjük való! Egy kereszteződés előtt találom magam, hatsávos út, a lámpa gyorsan vált, mire a túloldalra érek, már piros jelzést ad. Eltévedtem, más a térkép és más a valóság, nem csupán a méretek, az arányok különbözőek, de a formák, a tág terek is megtévesztenek, nem tudom beazonosítani, merre járok. Tétován szólítom le a legszimpatikusabb szembejövőt. Kérdezek, nem ért belőle semmit, angolul visszakérdez. Összekaparom kevés angoltudásom, és újra nekifutok a mondatnak. Elmosolyodik, bizonyára helytelen kiejtésemen, de nem zavar. Szavanként, lassan tagol, nagyjából felfogom, megköszönöm és tovább indulok. Közel egy óra a városi tumultusban kiborít, végre egy csendes helyre érek. Különös ívben torkollik egymásba két kis utca, az urbanizáció kitaszítottjának tűnik ódon házaival, reneszánsz hangulatot idéz, itt már fákat is látok, és egy játszóteret, odébb egy park fogad be csendjébe. Éppen időben találtam rá, fáradok, leülök egy falécekkel borított padra, itt-ott már korhadásnak indult az anyag, de súlyom és csomagom még bírja. Előveszem szendvicsem, kibontom, finom rezdülésekkel serceg a sztaniol…
Esteledik, egy magányos templomtorony ágaskodva néz ki a bokrok mögül, közelebb megyek, benyitok ajtaján, s beülök az utolsó padsorba. Az oltárképről mindjárt Jézus üdvözöl, körben a falakról a szentek köszönnek. Béke árad szét bennem, ma először… Maradok, itt legalább mindenki ismer, és mindenkit ismerek…