(spárgalé)
Hedwig napján a szélre, holdra
talán még volna is szavam,
ahogy a trágyát viszi-hordja,
s külön, kemény árnyéka van
az ágnak és a sárga lombnak,
sétálva Wiepersdorf felé,
hol nedves orral megszagolnak
a kastélyfák, és spárgalé
veri a híg tetők paláját,
a holdplatót, s e modoros
hangzatkát reggel úgy találják,
útban a traktormotorok,
hülyécske dandy hosszú sálját,
ráhágnak és megfulladok.
(ártány és szerelem)
Ahol a hibbant titkok égnek,
száj arról úgyse’ szólhatik,
minek hát nékem szebb igézet,
mint ha a sertés jóllakik?
Setét likán a rongyos égnek
nem látok, csak az ólakig,
mivégre akkor szenvelegnem,
mért nyúzna metrum, tiszta rím?
Sürgős és sáros fellegekben
körülvesznek a disznaim,
mondschein azt meg nem perzseli,
körmöm törött, szívem süket,
egy brandenburgi Berzsenyi,
vakargatom a szőrüket.
(holdas kisolló)
Nincs kedvem, s nincs rá semmi ok,
október tizenhét van, Hedwig,
talán kicsit megfulladok,
talán kibírom keddig.
Így jut az ember el a kedvig,
ázó tetők és papirok
fölött a tölgyek mancsa meddig
elér ma, s nincs kedv, nem nyirok
belőlük medwét, nincsen éles,
holdas kisollóm, nem birok
én ohne dich már lenni, édes,
naná az ősz hideg nyirok,
lám ennyi kell a szenvedéshez,
jódolg, papír, s hogy ráirok.
Megjelent: (Grafitnesz, Magvető, 2003)
