A fénykép fölé, mely lassan tíz éve kísér ilyen-olyan falaimra rajzszögezve, nem tudni, milyen szándékkal és malíciával írta a hajdani szerkesztő, hogy „Fibingerova boldogsága”. Mindenesetre itt van az orrom előtt, általában keresztülnézek rajta, talán mert egyszer s mindenkorra hozzám tartozik.
Ha szembe jönne velem egy prágai utcán, ha ülne szivacspongyolában, platinaszőkén egy pozsonyi erkélyen vagy Karlovy Varyban, meg sem ismerném. Pedig lenyűgözött anno e húsbalettbe szúrt mosoly, fekete kartonra ragasztottam, hogy ne rongyolódjon az újságpapír, verssor lett valami töredékben, az időm része lett, nagyon közeli ismerősöm, noha annyit tudok róla, ami e megszürkült, tenyérnyi kivágatból tudható, szegényről.
Mona Fibingerova.
A nagy fejét tudom a csöpp, lapos dauerral, a tekintetét, ami vizes gombokként támaszkodik a levegőre, rám, miránk, ki tudja, kire, aztán az orrát tudom, e széles, hóember-orrot, a száját, ahogy megmagyarázhatatlan és infantilis mosolyra húzza az akarat, a már-már földöntúli koncentráció, bárgyú, mégis giocondai mosolyra, hisz a boldogság roppant akarása nem tűr maszkot és alakoskodást, avagy csak ezt a maszkot tűri el, a Fibingerováét, aki, bizony, előnytelen küllemű egy teremtés, de hát ki lenne az ő helyében ott és akkor – előnyös?
S alighanem fizet tenger szomorúsággal, verítékkel, magányos velővel a boldogságáért, ami a szenvedés hiánya, de én e hiányt meg nem láthatom, a kioldódás már nincs a képen, mégis, ha azt hallom, hogy „boldogság”, hát mindig hozzámondom magamban, hogy a Fibingerováé. S olyankor talán még valami súlyos dobbanást is hallok, a föld veres szívét becsapódáskor.
Mert minden ember boldog akar lenni, mindőnk előtt száll a kék madár.
Fibingerova kékmadara egy súlygolyó, mit elröpíteni készül a hajdani Népszabadság sportoldalán, s nekem már így marad örökre, röpíteni készülve, felébe vágva, sasszézó elefántlábai nélkül. Csak a toldivastag, hordócska törzs, ahogy hátrahajol és megfeszül, mint a nehéz kő, a fényes kisnadrágból csak a gumi, az ujjatlan trikója, a mellei, e pumpás és felesleges izomvégek, e mussenek a versenybíróság felé, és az alájuk gombostűzött fehér cédula, hogy „TDK 406”.
Hol van már azóta, Tituszné, Csehszlovákia?
Csak az erős balja van, akár a gyorsúszóké, míg jobbjával, e rodini jobbal füléhez szorítja a golyót, mintha még belehallgatna utoljára, mit mond a süket vas, mit mond, istenem, e szörnyű súly, mire föltette az életét, mert föl, az ott van az arcán, hogy föl.
Föl, ti rabjai ennek a rohadt, mocskos gravitációnak.
Igen, nekifut éppen, örökké nekifut éppen, és belehallgat, mosolyra húzza szét a kín, mintha szíve-lelke dobogna ott a széles sporttenyérben, vállgödörben a lánykora, e súlylökőnői lánykor, fényes, tömör lemondás, igen, mosolyog, s ha majd és soha elhajítja, ha nyögve és sikoltva kitolja magából, kicsi koponyát, a súlygolyót, hát az az ív, az a kitartott, tökéletes pillanat bosszú lesz, és diadal, Fibingerova boldogsága röpül majd és soha a stadion csatakos egén, égi és földi boldogsága egy vasgolyóban, mi messzebb, ha centiméterekkel is, de messzebb hull a spriccelő salakra, mint bárki női személyé ezen a világon.
Megjelent:
Parti Nagy Lajos: félszép
Magvető, Budapest, 2019.
ISBN: 9789631438819