„az ihlet megbocsájtja a verset”
(Koncz István)
Nagy házban nagy iroda, por,
amolyan nadrágbarna por,
selyemsakál álomból hátravetve.
Áttetsző kvarcbogarak,
obsitos törpe-tolongás
a szusszanásnyi léghuzatban.
A fotelekből kilóg az idő,
kilóg az idő áthuzatlan.
„Talajt akartam írni címnek”,
a lomha földi felröhög,
fel sínautók és sünkutyák.
Valami hahófélét visszakiált,
„céltalan idegen a nyár”,
a végtelen párhuzamosokról,
hahaha, mondja, hahaha,
délután három órakor.
Nagy házban nagy iroda, por.
Valami érdes ködlikőr,
üvegpupilla, mentafű,
puskagolyókék poharak,
elszáradt angyalok műszemei
kéken a szürke likőrben.
Fényes simítású táj a pamlag,
a zsíros hajdanán szatén.
„Kies vidék, visszafogott ütem”,
plébánia vagy osztályterem,
valami szőke, tájszomorú bor
és szikvíz jár dünnyögve föl-le,
az egyik csígerül papol,
a másik szénsavával oktat.
„Lepke és bánat úgy kopogtat,
mint aki hazatért”.
Kopog egy öregasszony lepketapsa,
akkora taps, mintha két toll,
pihekarambol kék kupolában.
„Látom a fán a baglyot”,
„papagájszerep csak a visszhang”,
halott medrek közt vérzik a fogam,
dadog az álom, száraz virágzat,
ikebana a túlvilágra.
Megjelent : (Grafitnesz, Magvető, 2003)