Pálfi Nándor: Mert itt hagytál

Mert itt hagytál,
Többé már nem látod
A házat, az utcát és a kertemet,
Ahogy hajnalban
A dombokon átömlő fény
Reménnyel tölti meg
A sápadt mezők ölelte telkeket,
És a kis ösvényt, amely a szilfák alatt
A vadleshez vezet.

Már nem látod
Az ígéret nélkül maradt tavaszt,
És a sűrű magányt,
Amely mohón körbevesz;
A zsályát, a meggyfán rengő meggyeket,
Az édes földet, ahogy porlad, vásik
Az évszázadok súlya alatt.
Nem látod a sehova nem vezető utakat,
Az elmenőt és az éppen érkezőt,
Amint egymásra pillantanak,
És egy pillanatra egymásban
Látják meg önmagukat.

Nem látod az álmodót,
És aki álmok nélkül maradt.
Nem látod az irányt vesztett
Embert, ahogy ebben a nehéz zajban
Valami örökkévalót keres és bolyong
A végtelen éjben és szenvedve
Néz az égre és körülötte égnek
A világok, amiket a porból felépített.

És nem látod majd, ahogy a hideg
Fényben elszenderedik a tudat,
És az ember nélküli csendet
Nem töri meg több fájó gondolat.
És évmilliók iramlanak
A végtelen térben,
Mígnem a fekete lyukak tépte
Mennybolton kihunynak
Az utolsó csillagok.