Még utoljára felmentem a házadhoz, megnyomtam a csengőt kétszer, gyors egymásutánban, mormogtam, hogy a postás mindig kétszer csenget, vártam egy kicsit, hátha kinézel az ajtón, és odasétálsz a kapuhoz, kezedben a kulccsal, kinyitod és azt mondod, bújj be koma, de nem jöttél, így kinyitottam a kaput, bementem a házba, a műhely felé vezető lépcső felől megcsapott a semmihez sem hasonlító illat, ahol az exlibriseket nyomtad, gyorsan lesiettem a műhelybe, körülnéztem, mélyeket szippantottam a levegőből, mohón raktároztam az illatokat még egyszer, utoljára, aztán felmentem, megálltam az előszobában, néztem a bútorok emlékeit a falon, leültem a nappaliban a széked helyén a földre, elképzeltem, ahogy ott ülsz, én a keresztbe tett lábadon lovagolok, mindketten nevetünk, aztán fájni kezdett az emlék, inkább megkocogtattam a barométer helyét a falon, hallottam a fejemben, ahogy nagyanyó összeráncolt homlokkal mondja, hogy zuhan a barométer, megint elképzeltem, ahogy egy toronyból zuhan lefelé a barométer foglalkozású, fekete ruhás ember, most sem értem, hogy miért nem kapja el senki, aztán körbenézek a konyhában, csend van és üresség, hallom az anekdotádat, hogy nagyanyó halála után miként próbáltál krumpligombócot főzni, és hogy végül kidobtad a kőlabdákat, és hogy azóta már csak az instant porokban bízol, benéztem a vendégszobába, mosolyogva néztem az otthagyott kiságyat, megmozgattam az egyik rácsot, az aljára szögelt bádoglemez még mindig tart, emlékszem, hogy elbújtál a szobában, hogy kilesd, hogy hogyan jutok ki a nálam másfélszer magasabb kiságyból, emlékszem az érzésre, ahogy előlépsz a szekrény mellől a semmiből, és elkapsz, emlékszem, hogy mennyire csalódott vagyok, amikor többet nem tudom kihúzni a rácsot, aztán felsiettem az emeletre, bementem a szobátokba, nyitogattam a tiltott szekrény ajtaját, beletúrtam a bennehagyott papírkupacba, furcsa érzés volt, a többi bútort már elhordták a gyerekeid, két ujjal belerajzoltam a neveteket az ágyatok alatt 40 évig gyűlt porba, aztán benéztem volna anyám egykori szobájába, de nem tudtam, mert úgy telepakoltátok minden kacattal, hogy csak résnyire nyílt az ajtó, eszembe jutott, ahogy anyám meséli, hogy még kislány volt, amikor a nagymamája ledőlt ebéd utáni szunyókálásra az ágyába, de többé már nem ébredt fel, éreztem a jelenléteteket a tarkómon, az elmúlásra gondoltam, hogy egyszer majd valaki az én életemen is így rohan végig, kijöttem a házból, becsuktam a kaput magam mögött, és még utoljára kétszer megnyomtam a csengőt.
OKTÓBERI PÁLYÁZAT
október 1, 2024
