Pádár Erika: Fonódás

S mi nem létezik,
most eláraszt,
körbefon, mint
ködfátyol, s ereszkedik.
Térdre rogyaszt,
múltat szaggat bennem,
s távoli bájába öltöztet.
A lélek csak ódon sóhaj,
s most érted rezzen –
lobban – hűs tengerfenék
sem oltalmaz, s lebegtet
vízen.
S mi nem létezik, kihalt
valójában lélegzik,
sóhajt kiált.
Suttogj számra szavakat,
vágyott néma foszlányokat,
s fátylát a köd
majd reánk fonja.