A történet a pszichológus szemszögéből:
Először is szeretném leszögezni, hogy egyedül vagyok több száz gyerekre. Nehogy azt higgyék, hogy csak a töredékükkel kellene rendszeresen foglalkoznom, ráadásul sűrítsek mindenkit abba a három napba, amikor dolgozom! Nincs olyan gyermek, aki normális lenne. Az egyik agresszív, a másik éppen gyászol, a harmadik ADHD-s, a negyedik szenzoros. Ez meg itt családon belül abuzált.
Hogy jöttem rá? Egyszerűen. Megkérdeztem.
Ja, nem emiatt beszéltem vele. Úgy három éve, ahogy idekerült, jelezte az anyja, hogy problémák vannak vele. Bántják. Na, nem ők! Dehogy! A társai.
A gyerek jött, félénken köszönt, leült. Háta görnyedt, már-már púpos, de ez lehetett a hirtelen növekedési ugrástól is. Érdeklődtem, hogyan érzi magát, ő halkan felelt: jól. Kérdeztem, van-e problémája, de csak a fejét rázta. Mit szeret és mit nem? Válaszolgatott, de már akkor szófukar volt.
Az anyjának mondtam is, hogy még legalább öt alkalomra szükségünk lesz, majd utána beszéljünk. Közben viszont jöttek súlyosabb esetek, így a sok-sok gyerek között el is feledkeztem róla, az asszony meg nem keresett. Néhány hónappal később újra nálam járt a gyerek, de akkor már a másik fiúval együtt, aki feltételezhetően terrorizálta. Nem igazán tűnt fel semmi kettejük között. Szépen viselkedtek, egymás mellett ültek, a kedvenc állatukról, a farkasról beszélgettek. Pár perc után elengedtem őket, nem láttam értelmét tovább faggatózni. Különben sem hinném, hogy az a fiú bármikor is bántotta volna. Nem olyan családból származik! Jó fiú, anyukája a kolléganőm, dehogy mondanék róla rosszat! A másikra sem voltak panaszok. Csendes, szófogadó, a jegyei is elfogadhatók. Az anyuka ugyan többször jelezte az iskolának, hogy valami nincs rendben, de csupán túlféltésnek tartottam, amíg…
Hát, most az igazgató behívatott, hogyan haladok a kölyökkel, mert a jegyei extrán romlottak. Zavarban voltam, hiszen réges-rég nem figyeltem, csak ismételgetni tudtam magam, így muszáj volt újra beszélnem vele. A görnyedt hát, a szótlanság nem múlt el, s egy pontot bámult. Ez már gyanús volt, hiszen azóta beilleszkedett, nem ő volt az új csapattag. Továbbra is állította, hogy minden rendben van, nem bántják itt, csak néha otthon. Erre már felkaptam a fejem. Nem is kellett sokat nyaggatnom, gyorsan kibökte, hogy az anyja rajta szokta kitölteni a dühét. Meg is mutatta, milyen lendülettel csap oda. Hát, ha azt látták volna! Istenem, hogyan lehet, ilyen szülő valaki! Rögtön jeleztem az igazgatónak! (Zsebkendővel megtörli a szeme sarkát.)
A történet az anya szemszögéből:
Nem hittem volna, hogy az iskolakezdés ennyire rányomja a bélyegét az életünkre. Egyikünk sem várta. Én azért, mert már nem lesz kisbabám, ő meg azért, mert a családban alapból senki nem szeretett tanulni, s mindenki azt mondta neki, hogy élvezze ki a felhőtlen gyerekkort, amíg csak lehet. Az új barátok miatt talán izgatott volt. Mindig is szeretett barátkozni. Emlékszem, olyan négyéves forma lehetett, egyik utazásunk alatt a játszótéren bevették egy csapatba. Soha többé nem találkozott azokkal a játszópajtásokkal, de végig barátként emlegette őket. Szüksége van barátokra!
Óvodában talán feltűnhetett volna, hogy kissé különc. Selypített, és örökké fantáziavilágban élt. Állandóan képzeletbeli barátokról mesélt! Mindenki, velem együtt, cukinak tartotta. Egyébként is, ugyanúgy viselkedett, mint a kortársai. Vagyis, azt hittem, mert ahogy a sulit elkezdtük, egyre több gonoszsággal kerültünk szembe.
Kiderült, hogy a többi gyerek kegyetlen. A tanárok meg konfliktuskerülők.
Már az első héten kiközösítették a beszéde miatt. Kék-zöld foltokkal jött haza. A pólója kiszakadt, cipőnyom virított a dzsekijén. Írtam az osztályfőnöknek, de lerázott. Biztosan véletlen baleset. Később már nem tudta a homokba dugni a fejét. Hogyan is tehette volna meg, amikor az orra előtt lökték le a mászókáról.
Itthon minden ugyanúgy zajlott, ahogy korábban felkészítettek a barátnőim, akiknek már iskoláskorúak a gyerekeik. Egyiküknek a gyereke sem szeret tanulni, helyette játszik, de azért jó jegyeket szerez. Ez itthon is így volt, kivéve, hogy az enyém egyre makacsabb lett. Fejjel ment neki a falnak, ha valamit eltervezett. És most nem átvitt értelemben mondom! Szó szerint. Olyan gugák nőttek a homlokára. Tehetetlenségemben, eszköztelenségemben már sírva, kiabálva könyörögtem neki, hogy hagyja abba. Közben folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő a rossz gyerek. Ekkor kerestem fel a pszichológust.
Talán beszélt vele, talán nem, nem tudom. Néha próbáltam érdeklődni, de mindig lerázott mindenfajta piszlicsáré kifogással.
Most új tanárt kapott, végre normalizálódott a helyzete. Igaz, a jegyei romlottak, de legalább már befogadták a társai. Itthon továbbra is elkönyvelte magát rossz tanulónak, feleslegesnek érzi a tanulást, a gyakorlást, még a házifeladatát is szívesen ellébecolná, ha nem állnék felette.
Tudja, milyen érzés napi szinten három órát egy mozdulatlan gyerek felett állni, ki minden alkalmat megragad, hogy elszökhessen? A könyveit dobálja, a ceruzáit kettétöri, csak hogy lehetősége se legyen tanulni. (Elsírja magát.)
A történet az igazgató szemszögéből:
A gyermek sajátos nevelés igényű volt, így akkor is felvettük volna, ha nem mi lettünk volna a körzetes iskolája. Nem mondhatom ki, de elismerem, ezzel a kóddal rendelkező gyerekek dupla kvótájúnak számítanak, így az iskola duplán jól jár. Főleg, ha olyan csendesek, jó természetűek, mint a szóban forgó gyermek.
Évekig nem volt vele baj. A szülei bejöttek, érdeklődtek, évente átbeszéltük, mire lenne szüksége. Normális, tanult embereknek tűntek.
A pszichológus jelzett, hogy gond van. A gyermek jegyei romlottak, és azt mondta, hogy az anyja veri.
Iskolánk kifogásolhatatlan hírű, alapítványi intézmény lett az elmúlt évben, nekünk nagyon fontos, hogy továbbra is makulátlanok maradjunk, és az osztályzatokat tekintve is kiemelkedjünk a többi állami intézmény közül. Emiatt különösen odafigyelünk arra, hogy diákjaink között ne legyenek nagyon rossz tanulók, és elvből elítélünk mindenfajta bántalmazást.
Egyértelmű volt, hogy jelentjük. (Aláírja az eléje tett dokumentumot.)
A történet egy osztálytárs szemszögéből:
Nem kedveltük. Fura volt. Furán beszélt. Nagy volt, mindenkinél magasabb, de vékonyabb. Mindig egyedül játszott. Aztán valaki elkapta, és hasba vágta. Ez már mindenkinek tetszett. Nem tudom, ki kezdte, de az biztos, hogy mindenki folytatta. Oké, én is. Persze, sajnáltam, de na. Senki nem akar kimaradni a dologból.
Később rájöttünk, milyen mókás a csicskáztatása. Nem, tényleg nem csináljuk már, Csicsi azóta a barátunk. Jókat lehet rajta röhögni, amilyen béna. Még a saját lábában is elesik!
Nem, nálunk senkit nem vernek! Bár hallottam, amikor az osztályban arról beszélgettek páran, hogy kinél brutálisabb a büntetés. Én? Dehogy! Csak messziről hallottam, hogy otthon előkerül a fakanál. Csicsiéknél? Nem tudom. Talán. Ne engem kérdezzenek! (Távozik.)
A történet a gyermek szemszögéből:
Én ilyet nem mondtam! Amúgy is, kit nem vernek? Minden Youtube-videóban ezt mutatják. Mennek, mennek és ütnek. Még vér is fröccsen, ahogy meglódítják így a kezüket. A fej meg kóvályog. Látják? Így.
Anyu? Bánt-e? Ebben a világban, vagy a másikban?
Nem, nincs több világ. Kettő van. Egy, ahol fel kell korán kelni. Ilyenkor ordít velem. Miközben rúgkapálok, öltöztet. Egyszer sikerült eltörnöm az orrát. Vérzett is neki, arra ébredtem. Sírt, és azt mondta, soha többé nem segít, inkább korábban felkelt. Á, azóta is hagy aludni.
Apa ilyenkor már régen a munkahelyén van. Alig látjuk. Reggel megy, este jön, de már hullafáradt. Csak hétvégén tud velem játszani, miután felébredtem. Az a baj, hogy én medve vagyok, egész nap az igazak álmát alszom.
Suli? Barátaim nincsenek, legalábbis az osztályomból. Másokkal játszok. Nem, már nem bántanak, az új tanár elsimította az ügyet. Ő hagyja, hogy elvonuljak a saját világomba.
Otthon is sokat vagyok ott. Délutánonként, míg anyu a fejem felett áll. Két percenként szólongat, hogy térjek vissza. Olyankor firkálok valamit a füzetbe. Nem tudom mit, sosem figyelek, féllábbal már amott járok.
Leginkább szörnyekkel harcolok. Én vagyok a hős, ki megvédi anyut a rossz gyerekektől. Verekedem, és én győzöm. Mindenki szeret, és elismer. S ott sosem vagyok rossz gyerek.
El szokta veszíteni a türelmét, s hegyi beszédet tart, vagy mi a csudát. Ő nevezi így, de én alig hallom, mert a másik világba ugrom. Van ott egy cicám. Itt is volt, míg el nem ütötte az autó. Anyu szerint nem kell több, mert nem akarja, hogy a mi lelkünkön száradjon, ha a másik macskát is baleset éri. Sajnáltam a cicát, szerettem, de anyut jobban sajnáltam. Nem szeretem, ha szomorú, olyankor én is az vagyok. Sokat sír, szerintem miattam. Félve odabújok hozzá, ő homlokon puszil, és azt mondja, hogy nem lesz semmi baj. Hiszek neki, mindig hiszek neki. Sosem csapott be.
A pszichológus nem tud a másik világról. Ő azt hiszi, itt verekszem, és itt győzök, így kevesebbszer hív be magához. Nem hazudok, csak azt mondom, amit hallani akar.
Az osztályban az a menő, akit vernek. Naná, hogy én is azt mondtam. Nem akartam kimaradni. Csakhogy a többiek jó jegyeket kapnak, én meg…
Nekem mindegy, mert úgyis a másik világban vagyok többet. Ott nem kell egy percet sem tanulni. (Vállat von.)
