P. Buzogány Árpád: Kutyaoltás

Korán reggel, még csordahajtáskor elindult az öreg Peti Sándor a nyakába akasztott dobbal. Szaporán püfölte két kopott ütőjével a kutyabőrt, aztán megállt és megvárta, amíg a lapuhoz gyűlnek az emberek.
– A lakosság tudomására hozzuk – kezdte elnyújtott hangon –, hogy máma délelőtt kutyaoltás! Minden gazdának kötelessége beoltatni a kutyáját!
Kettőt még ütött a dobra a nyomaték kedvéért, aztán továbbment.
A felső utcában, az üzlet előtt nyitásra vártak már többen. Itt még tovább verte a dobot, mint máshol.
– Mi ellen oltják, Sándor bá? – szólt utána egy asszony, amikor rágyújtott az öreg.
– Tudja a fene, nem vagyok én lódoktor – vetette oda.
– Pedig azt hittem, ma kutyadoktor jön oltani – kacagott egy fiatalember.
– A lehet, fiam. Ez már olyan nektek való mesterség, én nem értek hozzá, kivénültem az ilyesmiből.
– Hát csak addig értett ehhez, amíg fiatal volt? – szólt utána egy menyecske, de az öreg elindult, nem akarta már ezt meghallani.
Egyet került a belső utcában, aztán a templom előtt megállt dobolás után.
– Ugyanbiza hol lesz az oltás? – kérdezték.
– Ejsze künn a temető mögött. Vagy a nagy patak hídja alatt – komolykodott Peti Sándor.
– Maga se tudja? Vagy nincsen benne az írásban? – ugratták.
– Itt az írás – húzott elő belső zsebéből egy pecsétes papírt. – Csak az okulárét otthon felejtettem.
– Maga is kéne egy társat fogadjon. Egyik dobolna, a másik kiabálna. S mikor elfáradnának, cserélnének.
Az öreg önérzetesen hátat fordított, és elindult a tejcsarnok felé.
Mire megjárta a falut, a felső utcából már érkeztek is a gazdák, láncon vezetve kutyáikat. A kis tér sarkában, az éjjeliőr szobája mellett pakolt ki a technikus. Műanyag tasakból apró puliszkadarabokat tört, közepébe nyomta a kék pirulát, és egyenként dobta a kutyáknak. Közben kockás füzetbe jegyezte a személyek és a kutyák nevét.
– Csak lassan, egyenként – ezt mondta mindegyre, mert bár rövidre fogták a láncot, a kutyák folyton egymásra acsarogtak. A templom és a régi jegyzői lak mintha felerősítette volna az ugatást.
Kocsis Péternek elszabadult a kutyája, a nagy sárga, és inalt volna hazafelé, ám a tömegben két kutya is nekiugrott. Egy fiatalasszony sikítani kezdett, a férfiak káromkodtak, amíg szétválasztották a porban hentergő dühös állatokat.
– Máskor ne sajnálj egy darab szíjat, ecsém! – lökte oda félvállról a hajlott hátú Kerekes Samu. Kutyáját nyakörvénél fogva húzta félre. A nagy fehér kutya egyik füle véres volt, alig bírt vele.
– Hásze nem szándékos volt – állt meg a fiatalember. A másik, lompos farkú kutyája lábához simult ijedten.
– Szabjál rendet a kutyádnak is, magadnak is – dohogott az öreg.
– Juj, hogy megijedtem! Csináljanak már valamit! – kiabált egy asszony.
– Veled-e, Irénke? – ugratták a férfiak.
– Csont nem törött – vonogatta vállát Kocsis Péter.
– Az nem, de ha az enyém volna, hurkot kötnék a nyakára a bestiának – szólt oda a fiatalabb Kerekes.
– Vessél hurkot annak, amit te neveltél, ne a máséval foglalkozzál – fordult meg Péter.
– Na hallj oda, milyen pökhendi! – berzenkedett az öreg Kerekes.
– Hát nézd meg, hogy összemarták egymást – méltatlankodott a fia.
Az öreg Kerekes ahogy közelebb lépett, lába mellől a kutya ráugrott Péterére, vonítva mardosták egymást. A láncok összetekeredtek, szétválasztani sem tudták az állatokat.
– Még maga papol?! Miért nem fogta meg rendesen azt a dögöt! – pirosodott ki Péter.
– Félre, félre – kiabáltak az emberek. Mindenki húzódott, amerre lehetett.
– Vigyázz, mert a szájad bánja meg! – kiáltott az öreg. – Ne legyél olyan nagy vitéz!
Péter és az öreg Kerekes már nem is a verekedő kutyákkal törődtek, hanem pulykakakasként vörösödtek egymással szemben. A fiatal Kerekes közéjük lépett, és ordibálva rázta az öklét Péter arca előtt.
– Ülj le magadnak, ne bohóckodj – süvítette Péter.
A fiatalabbik Kerekes erre odaütött. Az állát célzó ököl vállán találta Pétert. Ütni kezdték egymást, erre az öreg Samu hátulról lefogta Pétert, a fia pedig a gyomrába vágott. Péter hirtelen megfordult és kiszabadult, és akkorát lökött az öregen, hogy az hanyatt esett. A férfiak ráugrottak a két fiatalra és lefogták őket, az asszonyok visítva menekültek, a kutyák veszettül ugattak.
Egyik fiatalember az öreget próbálta felhúzni, ám az meg se mozdult. A feje alá nyúlt, hogy felemelje, de egyedül nem boldogult. Amint felegyenesedett, rémülten nézte véres tenyerét.
– Gyertek ide hamar! – kiáltotta. – Ki tudja, mi lett vele… beleverte a fejét valami kőbe – nézett a körülötte állókra, és kezét törülgette.
Valahonnan odakerült Peti Sándor is, hátán a dobbal.
– Olyanok se vagytok, mint a kutyák! Ha nem egyéb, odalesz az öreg…