P. Buzogány Árpád: Hölgyválasz

Szinte vinnyogott a hegedű, a tangóharmónikás a színpad szélének támaszkodott és úgy tűnt, mintha jobb oldalán lefolyna a hangszer, az illatos olajtól csillogóan fekete hajú szaxofonos mellét düllesztve a dobosnak integetett sűrű szájházással, pufók arcán egy légy vánszorgott. Tele volt a táncterem, a tükör alatt, a fal mellett ülve néhány idősebb asszony álmoskodott, a bejárat mellett férfiak borozgattak. Két magas férfi, fejükön az önkéntes tűzoltók vöröses, zsinóros egyensapkájával vigyázta a rendet, ami éjfél tájban már csupán arra szorítkozott, hogy székükön hátradőlve bámulták a táncosokat.
Sűrű csíkokban gyűlt a füst a mennyezet alatt. Ilyenkor már bátran cigarettáztak a suhancok is a karzat alatti fapadokon – ez volt a legények helye emberemlékezet óta. Amikor a prímás hegedűjén elpattant a legvékonyabb húr, a dobos kaján vigyorral rázta a fejét és elkezdte püfölni a réztányért, talán ennek is szerepe volt abban, hogy a következő sorral véget is ért a nóta.
Hogy volt, hogy volt! – kiáltott két-három piros arcú férfi, aztán mindenki helyére ült, a legények csoportban vonultak az ajtó elé rágyújtani.
Húrt cserélt a prímás és angolni kezdett, a borostás harmónikás a színpad közepén állt, lefogott néhány akkordot, majd belekiáltott a hirtelen beállt csendbe: Hölgyválasz! Alighogy elkezdték a keringőt, szokatlan nyüzsgés jelezte. Hogy a kíváncsiság elpalástolhatatlan. A lányok jobbra-balra fordulva figyeltek, a hátsó padsoron ülők kiegyenesedve bámulták az első két-három párt, akik táncolni kezdtek. Az ajtóban álló legények be-belesve, mégis szenvtelen arccal szívták cigarettáikat. Néhány apróság is a terem közepére, a fiatalok mellé bátorkodott, egy hullámos hajú, szőke férfi mereven kinyújtott kézzel igazította lépteit az ütemhez, a nő mosolygós arccal nézett szemébe.
Felgyorsult a keringő, már nem lehetett lendületes léptekkel forogni, aztán lehúztak a zenészek, a táncosok közül a bátrabbja egymás kezét vagy derekát fogva várta az újabb melódiát. Gyorstangó kezdődött, nyugtalanul tipegő vásáros forgatagnak látszott a táncoló tömeg. Végtelenül hosszú nóta közeledett, a prímás reszelős hangján mindegyre elénekelte a refrént, az addig mosolygó táncosok is komorabbak lettek. Be nem vallott, mégis látható megkönnyebbülést hozott a hölgyválasz vége, a fiatal párok kézenfogva igyekeztek ki, a friss levegőre. Magasan a fejük fölött virított a majdnem telehold.
Egy hosszú, kék ruhás, gömbölyű lány után többen is megfordultak az ajtó közelében. Vékony bajuszú, rövid hajú fiú követte. Lám, ő lett az idegen lány kiválasztottja, ez volt a szemekben. A lány a kút mellett várta be a fiút. Menjünk tovább, mindenki erre bámul – súgta neki. A hársfák árnyékából az úttestre értek, a kerítés mellett lépkedtek. Egyikük sem szólt. A fiú néha hátranézett, senki nem volt közelükben, a lány pedig megfogta a kezét.
Kissé tovább megálltak, a léckerítésnek beszélgettek. A lány hangosan kecagott, és a fiúhoz simult, kissé úgy, mint akit borzongat a hideg, kissé másként. Jobban. Nyakláncán és a ruha gombjain megtapadt a holdfény.
Aztán már nem beszélgettek. A teremből lanyha csárdás ömlött ki az éjszakába. Összesimulva álltak a kerítés mellett.
Hirtelen, nyers hangon roppantak a kukoricalevelek a kerítésen belül, egészen közel.
– Leskelődnek – mondta a lány és elindult, maga után húzva a fiú kezét. A fiú hátranézett, de nem mozdult, a lány pár lépés után megfordult.
– Fázom. És szaladni kezdett a kerítés mellett. A fiú szemével követte, amíg eltűnt az ajtónál. Az újabb reccsenésekre megfordult. Egy tehén emelte ki fejét a kukorica közül, és belebőgött a patyolattiszta éjszakába.
– Eredj haza, a fenébe! – legyintett a fiú, és hátat fordított a kukoricásnak.
A tehén szarváról mintha lecsöpögött volna a tejfehér holdfény.