Hajnal
valahol távol, a völgyben, szélen
bomlik a hajnal bíbor színében,
ablakot nyit széles e világra,
hűs huzat babrál kócos hajába’,
kávéját tölti, hosszasan nézi:
új nap, új reggel mit hoz majd néki.
Reggel
tegnapi múltból arcok sorjáznak,
feszülnek érvek, kések egymásnak,
zavaros világ gátlástalanul
öklét megrázza, kiabál vadul,
tömegben árván magában maradt,
(mert) szavakkal babrált ez idő alatt.
Aztán
nézte a parton fűzfáknak sorát,
kristályos vízben mosta meg arcát,
bezárta magát egy szűk világba,
kényszere szülte boldogtalanságba,
picike öklét most ő is rázza
vétlenekre – a védtelen, árva.
