A teremtés előtti időkben,
mikor nincsenek még nemek,
kirakom eléd mindenemet:
Arcom sokszínű pírját,
nyirkos kezemben félelem,
szárnyat bontani képtelen
képzelet kalitkába zártan vár,
kerubok és szférák énekébe
kapaszkodom, mint hajdan anyám
színes szoknyája szegélyébe.
Ez itt az első elem, a hidrogén,
a galaxison fénylő csillagok,
kékszínű tenger lett a könny,
fekete medrében közöny.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
