Az
égkék
tengerrel
szemközt sírva
eszmél létére a föld.
Lát ríva ringni maszatos,
újszülött szigetet a tűzóceánban,
látja magát láva-ittas kamaszkorában.
„Beszélő csöndem vagy és néma szavam.
Belülről látlak látatlan égő, eleven,
mélység-emelő fény-alakban.”
Éggel, tengerrel szemközt
ingva, megremegve,
vízig hullámzó
sóhajokkal
eszmél
a föld.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
