Ódor Fanna: Atyja, Fia

Akkor már két éve tudta a testem, hogy nő vagyok,
nem az idő volt hát szokatlan,
hanem a mód, ahogyan életet adtam,
s hogy éppen annak, Akitől kaptam.
Jóval később is mesélik,
a fonal odagombolyít barlangot, szerecsent,
pedig csak a jászol igaz,
s benne a szalma szuszogása.

Tizenkettő lesz,
mikor a sok bölcs megmosolyogja,
hogy Neki a Felséges az Atyja.
Türelmesen hazajön velünk.
Sosem volt rá panaszom,
szorgalmas volt és szelíd,
büszkén elnéztem, ahogyan dolgozik,
a megrendelt igát nyakába akasztva,
fütyörészve finomított rajta.

Harminc lett,
amikor a vésőt letette,
kósza hírek jöttek felőle,
éveken át mardosott az aggodalom.
Néha nyomába szegődtem, hallgattam szavát,
minél többen szerették, annál jobban féltem,
mert a sokak szeretetébe bele lehet halni.
Nagyon szégyelltem, hogy gyakran szégyellem,
megvédtem volna, de magam sem értettem,
lenézőn mosolyogtak rám az emberek.

A félelem tucatjával vési arcomra a ráncokat,
amikor harminchárom lesz,
s látom, hogy vérét szomjazzák,
mint a bort azok, akikkel a menyegzőn együtt mulatott,
jaj, de régen is volt,
a kővedrek alján poshadt víz pislog.
Szekercéjét megsimítom,
a fém súlyosan hideg,
elsüllyedne a vízben nyél nélkül,
a fa menti meg.

Három nap alatt harmincat öregszem,
Simeonnal álmodom,
az éles tőr végigszánt lelkem kárpitján,
de mögötte ott áll
a Fiam,
az Atyám.

További bejegyzések