Szép András a kiállításmegnyitójára várakozott, amikor a szervező odasomfordált hozzá és töredelmesen megsúgta: elképzelhető, hogy a fotós késni fog, de lehet, hogy nem is jön.
– Miért? – mordult rá a festő.
– Nem tudom – tárta szét a karját a sovány emberke.
András, akit a zátonyra futott nőügyein kívül semmi sem tudott kihozni a sodrából, majd szétdurrant mérgében.
– Ha nincs fotós, ki örökíti meg az eseményt? Hogyan értesül róla a nagyanyám meg a rokonság, hogy híres művész lettem – bosszankodott, és vállon ragadta a kisembert.
– Én…, én mindent megteszek, kérem, eresszen el – nyöszörgött a madárcsontú férfi, és homlokát törölgetve föllélegzett, amikor kiszabadult a festő kezei közül. – Egy okostelefonnal is megoldható – hebegte, majd megigazította magán a zakót. – Levideózom és fölteszem a YouTube-ra. Látni fogja mindenki, csak nyugodjon meg. Mindenre van megoldás és én megoldom.
– Profi fotóst kértem! Profit! Csak ennyi volt a kívánságom! Persze megígérték! Azt mondták: no problem.
– Igen, igen…, tudom. Én intézkedtem, a fotós is visszajelzett, hogy vállalja a munkát, de történhetett valami, mert még nem érkezett meg, sőt, telefonon sem lehet elérni. De megoldom…, megoldom…, mindenre van megoldás – motyogta és elviharzott.
Andrásnak ökölbe szorult a keze, komor tekintettel járkált le-föl a teremben. Teljesült élete legnagyobb álma, eljutott Amerikába! A megnyitó után az ünnepelt festők sorába léphet! És nincs, aki megörökítse! Nagy nap ez a mai az ő életében, az a kis mitugrász meg elbagatellizálja a dolgot. Az órájára sandított, még tizenöt perc volt kezdésig. A látogatók már szép számban megtöltötték a termet, amikor a jelenlevők között megpillantotta a csinos, piros ruhás bámészkodót. A betyárját, micsoda nő! Biztos egy idetévedt manöken, de ha már itt van, bemutatkozom neki, gondolta, és egyből kisimultak homlokán a ráncok. Szerény angoltudása döcögős volt, de önbizalma az égig ért. Nos, azt fogom mondani: I am Mr. Szép. You are beautiful. Aztán majd lesz valahogy, és odalépett mellé. A vörös hajú nő feléje fordult és rámosolygott.
– I am Mr. Szép – nyögte ki a festő, majd hosszú csönd következett. Még a lélegzete is elakadt. Tágra nyílt szemmel fürkészte a bájos arcot. Azon tűnődött, honnan olyan ismerős.
– A szép én vagyok, te csak jóképű – kuncogott a nő és kezet nyújtott. – Szabó Vera, a fotós.
– Vera!, a gimiből! Érettségi után nyomtalanul eltűntél.
– Igen, úgy alakult, hogy ideköltöztem a nagynénémhez.
– Nahát! – csapta össze tenyerét András. – Te vagy a fotós? A fotós, aki késik, vagy meg sem érkezik? Ezzel ijesztgetett a szervező.
– Lóhalálában rohantam, hogy ideérjek. Tele vagyok munkával, de amikor megtudtam, hogy egy magyar festő képeit kiállítják New Yorkban, és hogy az a magyar festő te vagy, ki nem hagytam volna a találkozást!
– Én meg azt hittem, eltévedt manöken nézegeti a képem, ugyanis a szomszédban divatbemutatót tartanak.
– Nem, nem…, dehogy. Profi fotós vagyok. Férjhez mentem, van két csintalan, örökmozgó kisfiam. Nézd csak, ők azok – elővette a mobilját, közelebb lépett a férfihez, és vidáman mutogatta a családi képeket.
Mire Szép András kiállításmegnyitójáról megjelentek az első fotók, nagyanyja meg a rokonok, a YouTube-on már megnézték róla a videót és megállapították, hogy Bandika, biztos megint szerelmes, mert a vörös hajú nő nem lehet más, mint a menyasszonya. Abban is egyetértettek, hogy a sors útja kifürkészhetetlen. Bandikának el kellet utazni Amerikába, hogy megtalálja az igazit!
