Gyengéden kapaszkodom valami mulandóba,
hogy két kézzel ragadhassam meg aztán
a soha el nem múlót.
Forró nyári napokba ereszkedem,
ha átölel a fagyos magány,
és tücsökzaj simogatja puhán a lelkem.
Duruzsolnak bennem a régmúlt hangjai,
mikor ismerősnek vélt kezekbe kulcsoltam kezem,
és kacagás szállt szívemre, akár egy meleg takaró.
Az élet halkan folyik át rajtam…
Diós kalács illata lengi be a régi kis szobát,
s a sikoltozás fülembe rivall,
úgy ahogy régen a pipacsos mezőn,
naplementében tette.
S aztán riadtan bezárt a menny,
sugarai nem sütöttek ránk már az Úrnak,
ismerős kezekért nyúltam,
s ismeretlenek löktek vissza a porba,
melyből kiemeltél.
Béke terítette be az összes falat,
nagyanyám forró érintése törölte le
égető könnyeim örökre,
kezeit fogtam, s haltam meg kis híján közötte,
angyala őrködött kegyesen fölötte,
s fölöttem akkoron.
Habeas corpus – de kié a test,
ha a lélek belemenekülne?
Otthont keresve a hontalan valóban,
kitapinthatót a lagymatag zűrben,
felszínen maradást az örök merülésben.
Anyám pirospozsgás arca dereng fel előttem,
őrködik felette nagyanyám alakja,
szeretete túlcsordul, megnyílik a föld is alatta,
s hiszem, többé nem szabad félnem.
Örökké így kellett volna élnem…
Magányos csókot lehelek búcsúzóul a szívre,
de már sosem érem el,
nevetve tépem le a mező összes pipacsát,
s teszem oda a gőzölgő diós kalács mellé.
Habeas corpus – hát enyém a test,
s a lélek benne halkan szunnyad el,
szeretni annyi, mint hinni, hogy hallanak,
s hogy örökké a régi ház ölel.