Írta: Tim Mariann
© DunapArt Magazin – 2024.05.31.
Vannak nevek, melyekre mindenki felkapja a fejét, és érdeklődve bólogat. A sokak által Baranyi Feri bácsinak emlegetett költő óriásunk egy ilyen név, nem egy a sok közül, ő a név.
Munkásságának hetvenedik évfordulójára kiadott kötetének bemutatójára sok személyes jó barát, szerető pályatárs, kedves tanítvány és munkásságának nagy tisztelői jöttek el, megtelt a K11 kultúrház előadója.
Az eseményt a Művészetbarátok Egyesülete és a Hungarovox kiadó szervezte, jó hangulatban, vidám beszélgetéssel indult az esemény, a könyvet Kaiser László, költő, író, kiadóvezető (Hungarovox) konferálta fel és Madarász Imre, irodalomtörténész ismertette.
A nagy évfordulók, hatalmas számok jubileumi eseménye volt a rendezvény, hosszú évek munkájára való visszatekintés, ismeretségek szép napjainak felidézése, egy életpálya értékelése.
A kötet rendhagyó, nem irodalmi tanulmányok gyűjteménye, hanem barátok, pályatársak, művésztársak megnyilvánulásainak gyűjteménye a költőről.
Madarász Imre visszatekintett az elmúlt hetven évre, azon belül is arra a harmincra, amit Baranyi Ferenccel közös munkával töltött, és arról beszélt, miben mérhető a poeta doctus nagysága. Kiemelte, hogy Feri bácsi nemcsak az irodalmi elit költője, hanem nagy népszerűséget megélt, és magának tudható költő, akinek a verseit (Fogadom) külföldön is szavalták a stewardeszek és a Baranyi Bolondok Társasága jegyezte minden megszólalását. A Hortobágyi legendát pedig néhány kevésbé vájt fülű egyszerűen népköltészetnek vallja. Mégis vátesz költő ő, aki hatással van a korra, kortársaira, és alakítja a realitást, korunk valóságát.
Kaiser László, hová érkeztél meg? kérdésén egy hosszú anekdota erejéig gondolkozott, végül elvonultságáról beszélt és Shakespeare Viharjának végéből idézett. Az elmúlt hetven évben évente jelentek meg kötetei, és most sem tud elszakadni a műfordításoktól, írástól, zeneírástól, egyebek mellett saját olasz szövegét írja kottára.
Szavaló könyvecskéjét zsebéből elővéve szaval, elmeséli Ferike, hol van? című versének történetét, és nekünk, nézőknek vele dobog a szívünk. Kaiser László kérdésére – hogyan látja a költő, költészet szerepét? – elmondta, hogy bár a verseskötetek napjainkban 1-200 példányban jelennek meg (a pályája első felében megesett tíz-húszezerhez képest), de az interneten naponta jelennek meg Baranyi Ferenc versek, amikkel buzdítják egymást az emberek a mindennapokban. A mai napig megállítják őt az utcán, és megköszönik, hogy életben tartja őket. Úgy érzi most is, jelen napjainkban is szükség van költőkre, „lélekdonorokra”, sőt most van rájuk igazán szükség, nem kell temetni a költészetet.
Baranyi Ferenc: Ferike, hol van?
Még kicsi lány volt – elvitték tőlem,
őt, kivel addig úgy nevelődtem,
mintha kishúgom, szakasztott másom
lett volna lányban – s már sose látom.
Ahová vitték, új otthonában
futkározott a néma szobákban,
s megtorpant sírva minden sarokban:
Ferike hol van? Ferike hol van?
Nyáregyházáig szállt a gyerekhang,
fogta a fűszál, fogta a pitypang,
fogta a nád is, antennaképpen
lengve a kóbor pusztai szélben,
aztán megült egy bodzabokorban:
Ferike hol van? Ferike hol van?
Ferike hol van? – kérdezem én is,
most, hogy az utam már lefelé visz,
hol van a csöndes, tág szemű gyermek,
kin a felnőttek folyvást nevettek,
mert nekik mókás volt a magánya,
mert csak egy kislány volt a barátja,
mert úgy ámult egy akácvirágon,
mint aminél szebb nincs a világon,
mert álmodozva járkált a kertben,
s nem bántott még egy kisegeret sem,
ragyogását is látta a ködnek,
s színeit ólmos viharfelhőknek.
Csobban egy kislány hangja a számon:
Ferike hol van?
S én se találom.
