Nagy-Rakita Melinda: Fénytörés

mikor béke honol a házban
s még a lépcsőn sem látsz porszemet
pedig a nap besüt a kertből
s a tulipán délcegen feszít
s úgy tudod ma minden rendben van
szorongásra nincs semmi okod
átölel tiszta tavaszmeleg
ám gyomrod mélyéből felkúszik
egy gyáva rejtőzködő rút kis
férgecske
a gyomrodból nem a szívedből
mert mint régóta tudod benned
ősi indián vér csörgedez
ők hordják érzéseiket ott
s nem merész túlélő szívükben
neked a szíved egyszerűen
csak hol lassan hol gyorsan dobog
benned a tűz s a jég otthona
a gyomor
az a mocskos romboló féreg
emlékeztet hogy a béke mily
törékeny
mily könnyen csap át döbbenetbe
korszakot törő rémületbe
hirtelen
emlékezz nagypapára súgja
s a vidám gimis délutánra
s a hírre
a darabokra tört örömben
jéggé fagyott soha el nem sírt
könnyekre
vagy amikor nevelőapád…
nem nem hagyj hallgass már ne gyötörj
tűnj innen
a napfény a kertben nem hazug
hiszem ma tényleg béke van itt
de csak itt
körben harc tombol telhetetlen
tűzfészkekben könyörtelenül
tépik a békét szilánkosra
akarnok zsarnok diktátorok
s míg fájdalom könnyet vedelnek
temetetlen testek felett zúg
rakétáik tűzforró szele
fájdalom száll az éterből rád
s riasztja sejtjeidben a félszt
jaj mikor
mikor töri szét a tavaszi
napfényt a léttaposó önkény
szégyelled magad mert majdhogynem
örülsz annak hogy máshol tombol
és nem itt
ó te tündöklő tavaszi napfény
törj szét minden sötét felleget
engedd elhinnem hogy az a csúf
csupasz hernyó a tulipánon
csak napozik
nem a tövet rágja meg