Az ócska ajtó recsegve nyílt, ahogy Matvej Jakovics hazatért a kubikolásból. Verejtéktől csillogó, ráncos homlokát sapkájába törölte. Felesége, Akszinya a bejárattal szemközt ücsörgött a ládán, és krumplit pucolt. A megpucolt krumplikat az ölében, kis köténykébe gyűjtötte, a héjak pedig aláhulltak a padlón egy vödörbe. Sovány, csontos kezein csurgott a krumpli leve, melyet időről időre lenyalt. Fel se nézett dolgából. Matvej elnyűtt kérdőjellé görnyedve mormogott valami köszönésszerűt, és leült a sarokba. Pipáját gyújtogatta, majd térdére támaszkodva pöfékelni kezdett.
Csak ekkor nézett feléje a felesége.
– Ippolit Filippovics küldetett érted. – mondta elnyújtva, s üveges tekintetén látni lehetett, hogy nem Matvejt nézi, hanem csak bambult felé.
– Ugyan mért? – hangzott szárazon és recsegve a kérdés
Akszinya felkelt, s a krumplikat köténykéjébe fogva átvitte a kályhához, amin már forrt a víz. Egyenként csobbantak a krumplik. Akszinya a párás ablakon át nézte a szomszéd udvarában a magányos nyárfa lengését – vékony ágai nehézkesen, darabosan reszkettek a hideg szélben. Hosszú percekig merengett és kapargatta az ablakkeret lepattogzott festékét.
– Mi van Ippolit Ivanoviccsal! – kelt ki magából Matvej úgy, hogy Akszinya belerezzent.
Mint kiderült, Ippolit Ivanovics, a falu nagyérdemű közjegyzője személyesen Matvejt kívánta felkeresni, hogy új nyaralójába cserépkályhát építsen. Matvej igazán virtuóznak számít, ha kályháról volt szó, ez afféle családi hagyomány, amely mesterség nem egy tehetős urat bővült már el a járásban. Viszont igen ritka az igény, hogy ilyen magas tisztű urak Matvej által remekelt cserépkályhát álmodjanak otthonukba, utoljára öt éve rendeltek tőle – ezért a kubikos munka a falu határán, vagy ahol éppen szükség volt rá.
Matvej homlokát ráncolva bólogatott. Kezeit tördelte, hegyezte a fülét és figyelte ahogy a szikrák ficánkoltak a parázsló fák felett, ahogy sercegve visszapattannak a vasról. Nehézkesen kelt fel a sarokból. Lassan lépdelt.
– Mér nem szóltál előbb – dörmögte –, fene vinne el. – Azzal a lendülettel távozott.
A latyakos-saras utakat rótta a csizmája orra hegyét vizslatva. Akárki látja, azt hiszi, csak céltalanul lődörög, olyan lelketlenül ment egyik sarkon jobbra, másikban balra – míg be nem fordult egy magas, emeletes faház udvarára. Az udvarra vezető lépcsőn egyenest felment, és egy padlásszoba ajtajánál termett, ahol fia, Georgij lakott. A földre terített pokrócon fekve találta; még félálomban volt, míg Matvej a rekedt, de határozott hangján számolt be a munkáról. Georgij hosszan pislogva biccentet. Semmit nem felelt, míg takarója alól kikelve nem szippantott egy hatalmas adag burnótot. Évek óta gondosan osztja be, így már semmi íze nincs igazán. Mécsest gyújtott, melynek tojássárga fénye tétován pislákolt az asztalon, sugarai barázdáról barázdára táncoltak apja homlokán.
Hümmögtek, motyogtak egymásnak, többnyire tőszavakban. Néha Matvej fontoskodón rázta kezét, rajzolt mutatóujjával az asztalra. Georgij fejét öklével támasztva figyelte apját. Órák teltek el így, tanácskozva.
Másnap kora reggel érkeztek meg Ippolit Ivanovics birtokára. Türkizkék falú, kétemeletes nyaraló magasodott föléjük. A párkányzatról míves faragványok, alább tömérdek, a hajnali fényárban úszó ablak nézett az útra. Az udvaron ponyvával lefedett téglák, csempék, nekik támasztva bádog teknő. A teljes birtokot mintha egyfajta időtlen lepel takarná: a csipkefaragványok, a virtuóz korlátok, a kertben katonás sorban ültetett csemeték egytől egyig úgy hatnak, mintha nem is emberi kéz révén kerültek volna helyükre. A harmónia és az elszigeteltség búrája alá léptek be Matvejék – úgy közelítették meg a tornácot, mint akiket illetlenségen kapnak.
Kopogásukra sokáig nem érkezett felelet. A távolban alacsonyan szálltak a dolmányos varjak.
Siető léptek hallatszottak, majd tárult az ajtó. A borbély fogadta Matvejéket, kezét tördelve szabadkozott, míg az úr fogadótermébe nem kísérte őket. Ippolit Ivanovics egy karosszékben ült, a sziluettje ragadta meg először az érkezők tekintetét. Arcán a frissen felkent borotvahab fehérlett. A borbély megigazította Ippolit gallérja mögül kibomló törülközőt, és munkához látott.
Matvejéket egy kávézóasztal választotta el Ippolitéktól. Nem mertek leülni, hellyel pedig nem kínálták őket. Egyáltalán nem ilyennek képzelték el a híres Ippolit Ivanicsot. Mélyen ülő piciny szemei szúrósan meredtek a távolba, és csak elvétve találkozott össze tekintete a két munkással. A törülköző alól kényelmes, ámbár kissé elnyűtt otthoni viselet látszott ki. Megfáradt alkata, felpuffadt kezei és tömpe ujjai arról árulkodtak, hogy már végképp kikopott a társasági életből – környékbéli hírnevét leginkább azok a mendemondák éltetik még, amiket ifjúkorában „alapozott meg”. Ippolit hetek óta egyes-egyedül gubbasztott újdonsült rezidenciáján. Felesége, fiai, a dadus, a házitanító, és a személyzet hátramaradt pszkovi birtokán, míg itt minden el nem készül. Inas, vékony lábai meg-megrezzentek, ahogy a borbély borotválta arcát. Homloka a borotvapenge minden siklásától ráncokba fodrozódott, és félreismerhetetlenül az volt róla leolvasható, hogy az égvilágon semmi kedve nem volna közösködni a borbéllyal, ha nem úgy teremtetett volna az ember, hogy minduntalan ellepje a borosta.
A borotválás végeztével nehézkesen emelkedett ki karosszékéből, zömök teste súlya alatt karja meg-megremegett, ahogy támaszkodott a karfákba. Kimérten és kissé idegenkedve nyújtotta át a borbélynak a fizetségét, aki nem győzött hajlongani, és úgy szorongatta a kopejkákat kezeiben, mintha oltári szentséget kapott volna. Ippolit egy felesleges szóval sem szerette fecsérelni az időt, csak szemöldökével jelzett, s a borbély távozott is.
– Matvej Jakovics? – kérdezte csendesen. Hanglejtése úgy hatott, mintha általában beszélni is fájna neki.
Matvej alig észlelhető biccentésére Ippolit utat mutatott, miközben köhögését próbálta visszafojtani. Míves, kétszárnyú ajtón léptek át egy kongó üres szobába. Ippolit Ivanovics a küszöbön megállapodva instruálta kettejüket, hogy s mint remekeljék a kályhát. Vontatottan, beszélt, mintha csak szótárból keresné ki az éppen megfelelő szavakat, nehogy véletlenül egy nélkülözhető szó kiessen a száján. Mondandóját befejezve sarkon fordult és távozott.
Apa és fia rövidesen munkához is látott, az udvaron mészgödröt ástak, nekiveselkedve hordták be a téglákat. Iparkodva dolgoztak, még az izzadtságot se igen volt gondjukban letörülni magukról. Három napra rá a kályha már teljes pompájában tornyosult a plafonig. A mázas csempék büszkén csillogtak oldalain, mint száz meg száz ikon, a gondos munka oltárán.
Mikor elkészültek, Ippolitot a tornácon, fonott hintaszékében kiterülve, újságolvasás közben találták. A hírre zordan emelkedett fel ültéből, és oly lassan haladt a hálószoba felé, mintha lépésről lépésre csodálkozna rá, mily nehéz is járnia. Matvejék mögötte toporogtak. A szobába érkezve Ippolit arcáról az a kevés ujjongás is lefagyott, mely amúgy is csak alig csillant fel rajta. Kiábrándulva és nyugtalansággal nézte a kályhát.
– Jaj! – hagyta el végül száját, Matvejék aggodalommal összenéztek a háta mögött.
– Nem így mondtam. – folytatta Ippolit – Nem a delfines, hanem az elefántos csempékkel kellett volna…
A kályha csakhamar megremegett, földi maradványai szálltak a szobában, bús téglái rendezetlenül hevertek szanaszét. Fél órát se állt.
Másnap egy szekér újdonsült tégla, mész érkezett az udvarra. Újfent nekiálltak a kályhának. Éjjelente Matvej csak a főtt krumplikra tudott gondolni. Nyála is kicsordult tőle, csomókba ragasztva szakállát, mire felébredt. Szédültek, dülöngéltek már Georgijjal, de négy nap küzdelem után csak elkészült a kályha. Büszkén magasodott az előző helyén, testén az elefántos csempék sziporkáztak az alacsonyan delelő nap fényétől.
Ippolitot a falnak fordulva találták meg. Közeledtükre feltápászkodott, összegombolta mellényét és háta mögött összekulcsolt kézzel követte Matvejéket, ahogy a kályha színe elé vezették. Pár percig némán szemlélte, alsó ajkát rágcsálta, és egyet-egyet bólintott. Ázott dohány szagától bűzlött.
– Megint akad egy probléma – sóhajtotta Ippolit –, nem tudom önöket kifizetni. – Tárgyilagosan jelentette ki, mint akinek kisebb gondja is nagyobb.
Georgij összenézett apjával.
– Ugye tudod, mi jön? – szűrte ki fogai közt. Ippolit zavarában összehúzta szemöldökét.
Georgij a kalapácsért nyúlt. A kályha falának kellős közepébe célzott. Fájó hangon tört darabokra a csempe. Apja is kalapácsot ragadott; szitkozódva, ziláltan, habzó szájal verték szét a kályhát. Szállt a por és kosz mindenfelé. Dolguk végeztével félrehajították a kalapácsukat, a megrökönyödött Ippolitot félrelökték, és egy szó nélkül távoztak.
