Ő a sosem volt emlékek hegedűse, a bortól
színesedik boldog-szomorú szívében a régmúlt
úrfikor édes, pókhálós, porlepte meséje.
Kancsó bor mellett támasztja fejét meg a vándor.
Hallani, hogy muzsikál ezeregy dús, bús magyar éjjel
álombéli szerelmek szép gordonkaszavával,
s titkon postakocsik tűnnek fel a tejszerü ködben.
Kocsmai ködlovagok bóklásznak a macskaköves, szűk
utcákon, viszi szívük a női cipők kopogása.
Tűnő álmok képei villannak fel a múltból,
éjjeli konflisok ablakain túl. Furcsa stroboszkóp:
már-már elfeledett buja színek, s illatok, ízek,
szeplők, tincsek, imák – hát ez volt egykor az élet.
Kandellábereken túl, hársak s gesztenyefák nagy
árnyékában elindul a vándor az éjjeli gyorssal.
És az acélkerekek bús szív ütemét zakatolják.
