Aznap, amikor az iskola koszos betonudvarán
Vézna kölykökként megesküdtünk, hogy mi soha
Soha nem kárhozunk el, és nem fog belőlünk áradni a szeszszag
Meg a düh, hogy mileszebbőlagyerekből, vagy hogy
Öreganyádforogasírjában, és
Mi soha nem csapunk az asztalra,
Nem tapasztjuk üveges tekintetünket
A tévéképernyőre, miközben haragszunk a sorsunkra
Meg a gyerekre, aki nem viszi majd semmire,
És nem robotolunk éjt nappallá téve a gyárban,
Hogy aztán a gyötrelmesen megszerzett forintokat
A párna alatt kuporgassuk halálunkig,
És nem éljük le az egész életünket
Abban a szürke kisvárosban
Ahonnan senki nem menekül
Ahol semmi sem történik
Ahol senki sem él
Aznap még nem tudtuk, hogy
Mi tényleg el fogjuk hagyni a szürke vidéket,
Kopott bőröndbe gyömöszöljük
Az összes áldásával és átkával együtt, hogy
Helyette a nagyvárosban
Örök magányra kárhoztassunk, és
Közben mégse lehessünk
Egy percig se egyedül,
Hogy rájöjjünk, hogy aki megesküdött, hogy szeret,
Az valójában egy percig sem, és ezért
Mi is keresünk valakit, akit sose fogunk
Szeretjük helyette a pénzt, amiből
Soha nem lehet elég,
Egy multinál robotolva, hogy
Évről évre értelmetlenebb titulusokat szerezzünk
És pótolhatatlannak érezzük magunkat, miközben
Percek alatt pótolhatnának
És kezdetben csak pénteken, de aztán egyre több este
Árad belőlünk a szeszszag
És ha véletlenül a gyerekeinkkel vagyunk,
Üveges tekintetünk akkor is az okostelefonra tapad,
Hogy ne kelljen arra gondolnunk,
Hol rontottuk el,
Hol vesztünk el,
Hol hagytuk az életünk,
És ha nagyritkán hazalátogatunk, már
Már nem ismernek meg
A szürke utcákon kóborló kutyák,
És szüleink házában
A kiskanalak más fiókban vannak,
Mint mikor mi is itt éltünk,
És igazán sehol nem lehetünk otthon,
Örök kóborlásra kárhoztattunk,
De azt se tudtuk a koszos betonon ülve,
Hogy apáink hangján
Mondjuk majd mi is a régi estimeséket és
Hogy látodmegyezneked, és
Anyáink tenyerével simítjuk gyengéden
A lázas gyerek homlokát, aki
Pár hónap múlva egy iskola koszos betonudvarán
Fog megesküdni, hogy
Minden másként lesz.