Murányi Zita: itt fekszem

lábaidnál a megkövesült pokróc
bár a megrendülés amibe belecsavarsz
markodban szorongatva egy testes csomót
bizonygatod nélküled már tavaly kihullott volna a haj
és nincsenek zúzódásnyomok noha az éjszakát
csillagosra verték az csak elkenődött szemfesték
rekedtre ordítod torkod hogy elhallgassál
és isten újrakezdhesse csöndben a teremtést
reggelre eszméletét veszti minden holdsugár
a nyitott ablaknál beömlő napsugarakat vizsgálsz
az estinél csöndesebben ordítod kussoljál
míg a szomszéd végighúz az utcán két szemeteskukát
nézem az arcod míg te vonásaimon a lét gyilkos döbbenetét
estére kiürül a tér de a falak addigra magukba isszák a zörgést