„Én nem tudhatom, hogy miért
bántják egymást az emberek,
de azt tudom, nem akarom,
meghaljon sok felnőtt, gyerek.” /1./
A határon túl tort ül, vigad a halál,
fegyverek ropognak, meghal, ki arra jár.
Katonák lövik egymást, szinte gyerekek,
nem ismerik a másikat, idegenek.
Szembefordította őket a háború,
ellenségek lettek, ez olyan szomorú.
Szigorú a parancs: Harcolj a hazádért!
Öld az ellenséget néped igazáért!
De ki az ellenség? Hol van az igazság?
Hogy lesz ennek vége? Mit akar a világ?
Ártatlanok halnak: gyerekek, asszonyok,
ti, kik akartátok, biztos nem harcoltok!
Nem menekültök süvítő, gyilkos golyók között,
nem mormoltok imát haldokló barátok fölött.
Ti nem riadtok fel éjjel minden apró neszre,
nem huhog a „halálmadár” családot ijesztve.
A háború kegyetlen, tragikus, véres:
halottak, romok, kín, egyik fél sem győztes.
A fejlődő technika ront a helyzeten,
azt a célt szolgálja, több áldozat legyen.
Tarol a halál, én békémet keresem.
Halálhörgés! Esélyem nincs, hogy meglelem.
Fohászkodom, könyörgök, vágyom a végét.
Akkor megtalálom a várt lelki békét.
Ha elhallgatnak a pusztító fegyverek,
emberhez méltó élet jut az embernek,
mikor már csak rossz emlékek lesznek a romok,
helyén lesz a lelki békém, jelez: Itt vagyok!
Most:
„Reggelre könnyes a párnám,
hol az igazság, nem tudom,
de azt érzi fájó szívem,
a háborút nem akarom.” /2./
/Idézet 1. 2.: Mráz Erzsébet Irma Nem akarom című verséből!/