Gyorsan repül az idő:
órák, hetek, évek.
Szinte észre sem vettem,
s elrepült az élet.
Nemrég letettem a krétát,
de itt maradt a nyoma,
az ujjaimra tapadva
fehérlik finom pora.
Néha üldögélek a csendben,
mosoly fut át arcomon.
Vajon, hány dobozzal írtam el?
Ilyesmin gondolkodom.
Hányszor emeltem fel a kezem,
hogy felírjak egy-egy mondatot,
elemezzek szófajt, mondatrészt,
feljegyezzek egy gondolatot?
Hányszor ültem egy gyerek mellett,
megtudjam, most épp mi bántja?
Okos szemében könny csillogott,
ma szavából szól a hála.
Közben eltelt negyven év.
Negyven, szinte el sem hiszem.
A sok szép pillanatot
nem veheti el senki sem.
Tanáraim jó példát mutattak,
megtanultam, amit lehetett:
Nevelni jól csakis akkor lehet,
ha megértés van és szeretet.
Most, mikor letettem a krétát,
remélem, nincs vége még!
Talán, a sors ad néhány évet,
dolgosat, és ez elég.
Most majd lekopik végleg a kréta,
már csak tollamat forgatom,
papírra kerülnek versek, mesék,
könyvekbe sok gondolatom.
Nem a lábamat lógatom,
vannak bőven terveim.
Hátha valóra válthatom,
megengedik éveim!
És, ha egyszer időm lejár, menni kell,
megyek, és nem panaszkodom.
Életem, talán, nem volt haszontalan,
s akkor panaszra nincs okom.
