Mráz Erzsébet Irma: ESZEMBE JUT NÉHA

Eszembe jut néha gyermekkori álmom,
hogy betegen fekszem a kórházi ágyon.
Arctalan alak ül mellettem a széken,
kedvesen azt súgja: Gyere velem szépen!

Ellentmondást nem tűr, megfogja a kezem.
Érintése hideg, én nem követhetem.
Sötét van szobámban, nem látszanak fények,
nem akarok menni, de nem szólok, félek.

Pár pillanat múlva üresen áll székem,
hova tűnt az alak, nem tudom, nem értem.
Éreztem, hogy lassan elengedi kezem,
elmúlt a látomás, elmúlt a félelmem.

Közel volt a hajnal, ébredtek a fények,
orvosok, ápolók, kezdődött az élet.
Nem akartam estét, rémisztő álmokat,
de többé nem jött el a fekete alak.

Meggyógyultam akkor, bár sokáig tartott,
az a kicsike lány haladékot kapott.
Akarta mindenki: anyám, apám, bátyám,
senki nem sejtette, ezután mi vár rám.

Nem kímélt az élet, próbára tett sokszor,
én álltam a sarat kínok között olykor.
Felnőttem, tanultam, gyerekeket szültem,
aztán tanítottam, hisz erre készültem.

Siker és csalódás volt az úton társam,
büszke voltam néha, sok mindent megbántam.
Boldogság, csalódás, öröm, sok-sok bánat:
Elvesztettem drága anyámat, apámat.

Elteltek az évek, az összegzés készen,
azt a régi álmot újra felidézem.
Itt ül ágyam mellett talpig feketében,
hol járt ennyi évig, nem tudom, nem kérdem.

Keze az ölében, nem fogja még kezem,
talán, csak arra vár, én kérjem, hogy vigyen.
Amikor azt érzem, felesleges vagyok,
megfogom a kezét, percig sem maradok.

További bejegyzések