Sóhajt szenvedve a kukoricatábla,
kémleli az eget kis esőre várva.
Mintha felhőt látna, ettől jobb a kedve,
legalább pohárnyi most nagyon jó lenne!
Szikkadt a szár, roppan, apró csövek rajta,
nincs mitől megnőjön, bár nem ilyen fajta.
Száraz szegény levél, elveszett a remény,
kiszívta életét a forróság, napfény.
Szenvedő gyökere vizet nem talál,
harcol, de hiába, közel a halál.
Kárba veszett munka, Földünk elalél,
gyilkos az aszály, szenved mind, aki él.
Az aszály a bűnös? Ki rontotta el?
A kérdést nem hallják? Senki nem felel.
Beton mindenütt, rég kivágták a fákat,
udvarokon műfű, mérgeznek a gyárak.
Parkot alig látni, helyén betonházak,
érezzük, nem jó így, de csak néhány lázad.
Kell a ház, az út, ezt mindenki megérti,
a természet beteg, vesztét számonkéri.
Ha sok vizet kapunk, rajtunk az sem segít,
kevés az imádság, kevés lesz most a hit.
A szántó mocsaras, víz ereje rombol,
tenni kell valamit, erre most ki gondol?
Erdőkben, mezőkön a víz derékig ér,
holnap sorban állunk krumpliért, kenyérér’.
Miért halogatjuk, a végóra közel.
Még mindig nem értjük, valamit tenni kell?
Pusztít víz, aszály, pusztul növény, állat.
Gondolkozz, ember, mentsd meg a fajtádat!
A természet része vagy, ezt csak együtt lehet,
a természettel együtt magad is mentheted.
Az utolsó óra, talán, még nem késő,
kezdj hozzá azonnal, mert rohan az idő!
Az utolsó óra, s elpusztul világod,
kin kérheted számon szomorú halálod?
