„Mint aki álomból ébred,
úgy nézem a világot,
de nem tudom,
hogy ébren vagyok-e.”
(József Attila: Eszmélet)
Csend van. Nem az a lágyan ringató.
Hanem tömény, melyben a pilledt
Testnek ólmos minden mozdulat.
Szemhéjam félig megnyílt ablakán
Éledve néz be a tudatosság
És álomvilág közti állapot.
Reggel van. Máskor már pirkadatkor,
Apró réseket hévvel keresve,
Ágyamra szökik az ébredő fény,
Mely meleg csókot lehel arcomra,
Majd takarómon végignyújtózva
Várja új napra ébredésemet.
Mosoly nélküli ma a napkelte,
Szürke köntöst vont magára az ég,
Mélyen hallgatnak a víg madarak,
Nem másznak fülbe vidám dallamok.
Egyre mélyül a csend öble,
Szinte hasít a mozdulatlanság.
Hirtelen egy hang tör némaságot:
„Tiktak”, „tiktak”, szól a kimért ütem.
Fura – nincs is a szobában óra.
Bár messzebbre, a falra szegezve,
Teszi a dolgát egy időmérő,
De évtizedek óta fel sem tűnt,
Szerényen titkolt hangtalan hangja.
Míg a test lustán tétlen vesztegel,
Éled az érzés, gondolat lendül,
Oszlik a sűrű, ködfátylas homály,
Mi komor volt, az fénnyé szelídül.
Ablakom előtt gerle turbékol,
Szívjelzést adva: az élet pulzál.