(evokáció József Attila „Mama” című versére)
Hulló percek közt csendesen állok,
Egy régi padlás roggyant grádicsán,
Hajdani léptek zajára várok,
De csak néma por ül régmúlt nyomán.
Köd mögött nyílik a padlásajtó,
Meglehet időkéz tolta félre
Rozsdás zsanérját a felsóhajtó
Emlékládának, vágyva már fényre.
Szótlan nézem az ódon küszöböt,
Mely összemossa jelent a múlttal,
Már nem érzem a gyermeki dühöt,
Mikor szívem még telt volt haraggal.
Pók neszez árva vesszőkosáron,
Ismerős hang szól nappali éjben.
Egy árnyék sejlik homályos falon
Ezüst haj lebben osonó fényben.
Közel és mégis oly messzeségben,
Feltűnik szelíd, hangtalan lénye,
Elmerülve a teregetésben;
Fáj még vádam, hogy nincs rám igénye.
Gyermeki hangom messziről kiált,
Visszhangozza az elnémult hátság,
Az, mit nem láttam, ma értékké vált:
Anyám szívében értem nyílt virág.
Képzeletemben ruhák lebegnek,
Kitartó erő tartja meg súlyuk,
Csenddé szelídült évek feszülnek
Kötélként: érint a mozdulatuk.
Nem lázadok már, nem is kérem rég,
Hogy engem vigyen a létrafokon,
Csendjét őrzi a kékre festett ég,
Átölel, míg békésen álmodom.
Most értettem meg, mit jelent: „Mama”,
Mosolya ima lett bús szívemben,
Széldalként szól már minden halk szava
Értem dalol ő a végtelenben.