Volt idő, mikor utam eltorzult,
Mint az óra, csakis körbefutott,
Szívem felett az égbolt beborult;
Csillagfény irányt már nem mutatott.
Folyóba dobott kőként merültem
Tehetetlenül, sötét mélységbe,
Ijesztő volt a zajos félelem,
Üvöltött elmém ezer kérdése.
Fátyol mögé bújt minden igaz jel,
Mely fényként hazavezetett volna,
Így lett számomra nappal is éjjel,
Vártam – talán lesz, ki hozzám szólna.
Egyszer csak csend lett – nem kívül, belül,
Széthullt világom rajzolt új mintát,
Éreztem, szárnyra lánc már nem feszül,
Égnek kéksége szép utat kínált.
Ott, ahol már semmire sem vártam,
Aprócska fény gyúlt jeges szívemben,
Melegség járt át, végre nem fáztam,
Hangtalan ringtam békém ölében.
Gondolataim tisztává váltak,
Mint idő mosta, fénybe vont kelme,
Tovatűntek a rám tapadt árnyak,
Végre ledobta súlyát az elme.
Őszintén láttam valóm a körben,
Nem az út volt, mi hátat fordított,
Én tévelyegtem vakon a ködben,
Ki hitetlenként mindent feladott.
Harmatos reggel jött a könnyebbség,
Ott volt a kezdet, hol a vég sejlett,
Elvesztem, de mi tört, az lett egész,
Teljesség lettem, bús hiány helyett.