Amióta az egyik véres mise közben kitüntették a plébánosomat vérdílerkedésért, igazán meginogtam a hitemben – no de nem Istenben, hanem a prémium véres cuccokban.
Bár azelőtt is ellenálltam az ilyeneknek. Azt hiszem, akkor utáltam meg a vért, amikor először nyaltam bele egy pocsolyába hazafelé botladozásom közepette, aminek olyan természet íze volt. Sokkal jobb, mint a vérnek. 62 voltam – ha átszámolom, akkor az körülbelül 14 emberi évnek felel meg -, tehát már bőven tapasztaltam a düh, a dac, és a „senki sem ért meg” érzéseket. Talán ezekkel az érzésekkel érkezett meg a felismerés.
A családom persze teljesen normálisnak tartotta, hogy minden este vérlevest kaptunk vacsorára, némi agydarás krutonnal. Én meg próbáltam nem hányni közben.
Egészen addig nem dönthettem, mit iszom vagy eszem, vagy egyáltalán, hogy mit csinálok, míg el nem értem a várva várt döntésjog korhatárát – ami nálunk 80 év… Igen, jól olvastad.
Akkor, 80 évesen mondtam először: „Nem kérek több vért. Sem vacsorára, sem uzsonnára, sem ünnepeken. Soha többé.”
Végre kimondhattam, eldönthettem, hogy más útra lépek. Egy zöldebb útra. Egy, a természet által megalkodott útra.
Vegavámpír lettem.
Az első hónap szörnyűbb volt talán a pokolnál is. Minden nap alga-snacket rágtam, miközben az orrom alatt magamban motyogtam: „Nem vagyok hülye, sem őrült, csak vega. Próbálok jobbat tenni a természettel.”
A húsmentes vérhelyettesítő löttyök szörnyen keserűek és furák voltak, olyan földes utóízzel, mintha nyers krumpliból préselt lét ittam volna.
A család persze elájult a bejelentésem hallatán. Apa azt hitte, poénkodom. Anya három napig sírt, nagyanyám meg megátkozott ott, helyben, még mielőtt a szentelt fokhagymás süteménye kihűlt volna.
A testvéreim pedig csak szánakozva néztek rám, ahogy szenvedek az átállástól. Azt hajtogatták, hogy úgy sem bírom sokáig vér nélkül.
De nem estem vissza, szüleim és testvéreim nagy bánatára. Mert nem szerettem a vért. A „húsevő” vámpírok szerint bennem sosem volt meg az igazi ösztön, hogy megöljek valakit. Mondjuk ezt senki sem mondta ki nyiltan, de szerintem mindenki ezt gondolta.
Mire rájöttem, hogy többé nem akarom a vér illatát érezni, már mélyebb lett bennem a szakadék. A bennem lévő két világ között.
Nemcsak a vér világát akartam elhagyni, hanem a benne és ezáltal a lelkemben rejlő bűntudatot is. Ezzel együtt a családom pedig kitagadott. Vagy vér és család, vagy bűnök és család nélküli vega élet.
Kitalálhatjátok, én az utóbbit választottam, bármennyire is fájt.
A vérdílerkedés is egy hatalmas hülyeség, bár köztünk, vámpírok között egy nagy divat. Ha nem találsz normális munkát, mint egy tisztességes vámpír, legyél vérdíler. A vérbank támogatni fog az biztos. Ha beálltál ezek közé, akkor bizonyítanod kell a vérmaffia családoknak, mert addig ők békén nem hagynak. Aztán dolgozhatsz. Már amennyire ez munka.
Kipusztítottuk az embereket, talán már teljesen, és most pedig mesterségesen állítunk elő mindenféle gusztustalan vérhelyettesítő terméket. Ez is elfoglal egy egész iparágat, mint a vérdílerkedés.
A friss, eredeti, emberi vér már nagyon ritka. Néha a világ másik feléről tudnak csak beszerezni, de nem feltétlen legális módon. Leginkább állatival szokták a helyettesítő keverékeket készíteni vagy valamelyik laborban előállítják, talán génmódosítással.
Fincsi GMO vér.
Már a gondolattól is rosszul vagyok. Nem tudom, egyesek ezt hogyan képesek megenni. Pontosabban meginni.
Vértes – a pap – szentként árulta a plazmát. Szentelt vérként. Bio, fair trade, okológiai gazdálkodásból származó, mindenféle tanúsítvánnyal rendelkező, több vércsoport is elérhető, emberi, frissen csapolt, etikusan gyűjtött, méregdrága vér, elvileg egyenesen az áldozatból.
Aki eddig nem kételkedett, annak ideje lenne elkezdeni. Legalább az etikusságban ne higgyjen vagy az eredetiségben…
Vértes azt tanította – és ezt minden egyes véres misén elmondta – , hogy a szentségtörés nem az, ha a gyóntatófülkében zsebből zsebbe csusszan a Hemoglóbulin Gold – ez is csak egy ócska designer márka, nem tudom, mit vannak úgy oda tőle, nem is eredeti vér -, hanem ha valaki zöldséget vagy gyümölcsöt eszik vér helyett. Vagy ha valami természetes, természet adta dolog szerepel a vámpír étrendben.
Tehát az elnyomott, húsmentesen étkező, vega és vegán vámpírokat szidta szavai mélyén.
Nekem is, először a vérhelyettesítő, majd a zöldséges íz először rossz volt, de hozzászoktam. Még meg is kedveltem. Viszont a gyülekezeti közösségem kizárt, amikor megéreztek rajtam a céklás-mentolos fogkrémemet – nagyon sokáig tudtam titkolni -, ami üde, növényillatú aromájával teljesen kilógott a vérszagú fogkrémtől áthatott levegőből.
Már-már feladtam, amikor egy éjjelen, a titkos klorofill-börzén megismertem őt.
Sápadt Ernőt.
Nagyon rég, még 20 évesen lettünk osztálytársak.
A nevétől elsőre és most is röhögőgörcsöt kaptam, de amikor megláttam, ahogy lassan, áhítattal morzsol el egy szép, zöld bazsalikomlevelet a szemfogai között, valami megmozdult bennem. Talán a szívem. Talán csak a gyomorsavam vagy egy belsőszervem.
– Te… Te is…? – kérdeztem halkan, mikor közelebb léptem egy friss zellerszárral a kezemben aminek erős, harsány illata megtörte a levegőt, ahol napközben még nem-vega-vámpírok itták vidáman a vérkoktéljukat.
A zöld növények illata éles ellentétet alkotott a vámpírvilág vérszagával. Ernő mellett bazsalikom és rozmaring kellemes illata lebegett a levegőben – és valami megmagyarázhatatlan békesség is jelen volt.
– Igen – bólintott és rámmosolygott. Ekkor vettem észre, milyen különleges, égkék szemei voltak. – Vérmentesen étkezem és élek. Szerintem Vértesnek és a követőinek nincs ki az aortája. Ha nem lesznek vegák, ki fognak halni. Hisz halandók vagyunk, egyszercsak meghalunk, igaz, hogy csak körülbelül 1000 év után, de táplálék nélkül nem élet az élet.
A börzét minden nap, éjjel tartották meg egy sikátorszerű helyen.
Az egyik este valami furát vettem észre. Valaki feljelentette a titkos zöldség piacot, mert nem mehettünk ki a szokásos kis sikátorunkba.
Emellet csökkent a zöldség- és gyümölcskínálat, és romlott a minőség is.
Két nappal az észrevételem után a kóstolgatás közben fura érzésem támadt. Egy elvileg nagyon finom, köreinkben híres gyümölcslevet – talán kivit – kóstoltam meg. Valószínűleg a minőségromlás is lehetett ennek az oka.
Legalább is azt hittem.
De nem kivi volt, hanem a vámpírok szervezetében olyan károkat okozó, ami émelygéshez és helyenként fájdalomhoz vezezető erdei páfrány turmixot ittam.
Erre a kellemetlen incidensre jött a hír is, hogy a beépített áruló nem akárki volt.
Egyszerűen csak „Vikinek” hívtuk. Viktória, akit még kisgyerekkoromból ismertem.
Együtt tanultuk a sziszegő mássalhangzókat és a vércsoportok felismerését. Együtt nevettünk a vérvételes tréningen, amikor mindketten rosszul lettünk a vérillatú műanyag borítékoktól. És mégis… ő lett az, aki bemártotta a hatóságnál a klorofill-börzét.
Azt hittem, véletlen, hogy újra felbukkant. Hogy pont akkor csatlakozott a börzéhez, amikor én is megjelentem ott. Hogy pont ő kínálta azt a „bio kivi” levet, amiről kiderült, hogy páfránylé. Aztán a lebukása után rájöttem: minden pontosan meg volt tervezve. Minden lépés, minden mosoly, minden „véletlen találkozás”.
Ő jelentett fel minket.
Mert Viktória már rég megváltozott. Besúgóvá vált, egyfajta árulóvá, aki saját múltját is elárulta, csak hogy Vértes atya jobb kezévé váljon. De nekem ő még mindig az volt, akivel a régi temetőkben ugráltunk sírköveken, nevetve.
És emiatt fájt az egész még jobban. A sok közös emléket, ígéreteket, mindent csak úgy a földbe taposott.
Egy ilyen szűk és baráti körben is vannak árulók. Viki vegának álcázta magát, de közben valóságos vérfaló és húsimádó volt.
***
Pár héttel később Ernő elvitt egy titkos közösségbe, a Fotoszintetikus Testvériségbe. A helyszín, egy egykori vérbank elhagyatott, még vérszaggal átitatott, sötét, kevés – talán levendula illatú – gyertyával bevilágított pince volt, itt gyűltünk össze – attól kezdve én is jártam oda -, minden hónap első és harmadik vasárnapján, céklalevet kortyolgatva és burgonyachipszet ropogtatva, miközben verseket szavaltunk és írtunk arról, hogy „a vér csak egy szimbólum, a spenót pedig az örök szabadságot jelenti” a fajunk számára is.
Soha nem voltam még ilyen boldog azelőtt. Felszabadultnak éreztem magam. Szabadnak.
Akkor még nem tudtam, hogy Vértes atya – a vérdílerkedés pápája – követni fog minket. Egykori gyóntatóm és bűnre, aki már akkor is szenteltvíz helyett vért locsolt – ami egy normális Istenhívő vámpír számára szentségtörés -, amikor csak tehette. Mert a vér szerinte nemcsak élet, hanem valuta is. A szent vámpírság pénzneme. A vámpírfaj ékköve.
***
Egy reggel Ernő eltűnt. Csak egy papír darabot hagyott a répás pultnál, ezzel a gyorsan fogalmazott kis üzenettel:
„Ha ezt látod, és olvasod, akkor valószínűleg Vértes elvitt. Nem harcolhatunk tovább. Menekülj!”
Menekültem.
De csak egy darabig. Nem igazán akartam magára hagyni Sápadt Ernőt. A kedves mosolyát, a gyönyörű és különleges sötétbarna haját – általában a vámpíroknak koromfekete és egyenes a hajuk – , akárcsak az én hajam. Egy külömbség azonban volt a hajunk között: az enyém csigákban omlott a vállamra, az övé pedig szálegyenes volt.
***
Ernő eltűnése után napokig csak ültem a zellerszárak és spenótlevelek között, mint egy kifacsart uborka vagy egy elszáradt banánhéj.
Nem bírtam felfogni. Egyik este még ott ült mellettem, együtt gyújtottuk meg a – valószínűleg – levendulás gyertyákat a Fotoszintetikus Testvériség gyűlésén, aztán eltűnik.
Nem tudtam annyiban hagyni a dolgot. Nincs olyan, hogy „csak úgy” eltűnés. Ernő soha nem ment el anélkül, hogy hátrahagyta volna a rozmaringos hajolaját. Meg persze ezt a cetlit. Amin egyértelműen leírta, hogy valószínűleg Vértes elvitte. De akkor sem akartam elhinni.
Elindultam hát. Megkerestem minden régi kapcsolatát, minden zöldpiacos ismerőst, minden antik vérkereskedőt, aki tudhatott valamit. Közben fel kellett törnöm egy vámpír templom alagsori szentélyét, ahol néhány szektatag furcsa „gyümölcskerék” szertartást tartott – ne kérdezd, hogy milyen az –, de végül megtaláltam amit vagy akit kerestem. Pontosabban ő talált meg engem.
Egy nap egy álruhás szerzetesnő átnyújtott nekem egy cédulát:
„Ernőt a Véráldozat Hetén fogják kivégezni, példamutatásként. A Vérdicsőség Székesegyházban. Ha jót akarsz, ne menj oda.”
Persze, hogy odamentem.
Akkor döntöttem el, hogy szembeszállok Vértessel és a badnájával vagy követőivel, ki mindek nevezi ezt.
Elhatároztam, hogy véget vetek a – szószerinti – véres rémuralomnak. Bevonultam a Vérdicsőség Székesegyházába, ahol épp zajlott a Véráldozat Hete alkalmából megrendezett szertartás vagy áldozás.
Ott állt Ernő, arccal a plazmaoltár felé fordítva, láncra verve. Vértes atya pedig szónokolt a megszokott, fekete köpenyében, a vérvörös szószékéről:
– Íme a legnagyobb áruló, a legnagyobb bűnös mindközülünk! A vega, aki elutasította az Úr vörös és szent folyadékát! – harsogta köpenyét lebegtetve – amiért már mindenki megjegyezhette, odáig volt -, miközben a hívek közé vérnyalókákat és vérrel festett képeslapokat dobált.
– Ez itt Sápadt Ernő. Ha szabadon bocsájtást nyer, ne kíméljék. Jegyezzék meg az arcát! – folytatta a beszédét. – Na most legyél nagylegyény, vega fiam! – tette hozzá.
– Nem az Úr vérét tagadjuk! – kiáltottam amikor már nem bírtam tovább nézni ezt a szidalmazást. – Hanem a kizsákmányolást nem nézzük jó szemmel! A tápláléklánc alján senyvedők sorsát szeretnénk jobbá tenni! Az emberek nem hűtőfeltöltő eszközök, ők is érző lények, akárcsak mi!
Egy idős vámpírúr, mogorva és megvető arccal a hátsó padsorban felnyögött és hátranézett. A szürkés szemeivel egyenesen, mintha a lelkem mélyére látott volna:
– Akkor mit tegyek a húskásámra, te marha?
Egy másik vámpír is megszólalt, úgy 234 éves lehetett a hölgy:
– Hogy mered becses fajunkat egy ocsmány, földönfutóéhoz hasonlítani, kislány! Örülj, hogy nem megyek oda hozzád, mert azt nem élnéd túl még te sem a nagy kitartásoddal!
Erre a beszólásra kicsit ideges lettem, és le is téptem volna annak a nagyszájú nőnek a fejét, ott helyben, de visszafogtam magamat.
Vértes atya komoran és csalódottan maga elé nézett, megrázta a fejét, majd egy határozott mozdulattal fogta, és lelépett a szószékről. Odajött hozzám, és nagyképűen megsuhogtatta a palástját az orrom előtt. Idáig éreztem a fokhagymától bűzös, vér szaggal kevert lehelletét.
– Véresy Mira, vérdílerellenes vegaaktivista, tagadja az úr szentelt vérét, zöldséget eszik vacsorára… – mondta, miközben egy egész csapat embert elijesztett volna a fokhagymaszagával. – Kisasszony, maga megbotránkoztatott. Ezért a büntetése…
Dramatikus szünetet tartott és nem tudta visszafogni az előtörő vigyorát.
– …az, hogy kitüntetjük!
Ernő elcsöndesedett (a maga Sápadt módján), hiszen ő is pontosan ugyanazt tette amit én, de őt ki akarták végezni, én pedig dermedten álltam, leginkább a meglepetéstől.
– Micsoda…? – nyögtem meghökkenve. De eszembe jutott: Vértest is kitüntették, amiért vérdílerkedett. Ha botrányos dolgokat csinálunk kitüntetnek. Így mennek a dolgok itt nálunk.
– Ti forradalmat indítottatok. A vérmentes életmódot mostantól zöldség és gyümölcs paszta formájában exportáljuk külföldre is. A világpiac új terméke: Szimbiózispaszta™! A cég célja, hogy az emberekkel – már aki megmaradt – szimbiózisban tudjunk élni – vigyorgott Vértes gúnyosan, leplezve a szomorúságát. De a szabály az szabály volt akkor is, ha neki ez nem tetszett.
Kiderült, hogy az egész drámai beszéde – ki gondolta voltna -, csak reklámfogás volt, az egyház és a vérpiac nagylelkű tette csak a még ennél is nagyobb hírnévért volt.
Az egyház és a kormány vega és vegán tagjai – igen vannak ilyenek a felsőbb körökben is -, összefogtak, hogy új piacot nyissanak a „ belső békére” vágyó nyugati vámpírok számára. És persze a hazai vega- és vegánvámpírok számára.
***
Ernőt végre kiengedték és hazajöhetett velem.
Nagyon elgyötört volt, összesen egy hetet töltött ott valami kis lyukban, láncra verve, mert végül a szertartáson a kitüntetésem miatt nem végezhették ki – ez is egy ilyen vámpír szabály: azon a napon, amelyiken valakit kitüntetnek, nem lehet senkit sem kivégezni -, és csak vért adtak neki, amibe természetesen bele sem kortyolt a vega lelkületével.
A szabadulását egy helyi, titokban működő, zöldpüré bárban ünnepeltük meg. Ittunk egy pár uborka-spenót koktélt – ami a szabadságot szimbolizálta -, és ettünk egy tányér grillezett zöldséget finom öntetekkel.
Minket, kettőnket kineveztek márkanagyköveteknek – a Szimbiózispasztá™-énak -, és a globális „Zöldharapás” kampány reklámarcaivá váltunk. Emellett a mozgalom vezetőinek a listáján is szerepeltünk. Természetesen Vértes mellett.
A kampány beindult. Miután Vértes atya kénytelen volt kitüntetni minket – marketing okokból –, a Szimbiózispaszta™ világszerte elérhető lett.
Egy kanálnyi zöld szabadság.
Egy tubus béke.
Egy adag grillezett jövő.
***
Ernő, az egyik, a katasztrófáktól és vértől távol, tanyán rámmosolygott és ezt kérdezte:
– Hozzám jössz, Mira?
És én igent mondtam.
Így hát együtt élünk, egy nap- , víz- és szélenergiával működő tanyán. Ott, ahol megkérte a kezem.
És csak megújuló energiaforrásokat használunk, hogy fenttarthatóvá tegyük a világnak legalább ezt az apró töredékét.
Minden reggel együtt préselünk céklát, almát, ananászt, vagy gyümölcsturmixot csinálunk mindenféle maggal körítve. Esténként pedig együtt isszuk a frissen szívott… frissen facsart kelkáposztalevet egy tál grillezett zöldséggel vagy friss zöldsalátával.
Persze fokhagymát nem teszünk bele, mert Ernő allergiás rá. Fura ez nekem, mert minden vámpír, akit eddig ismertem, szereti a fokhagymát, csak ő nem.
És ha valaki megkérdezi, mi a titka a szoros, tartós, hosszú és izgalmas kapcsolatunknak, ami ennyi ideig tartott, és még mindig tart, csak ennyit mondok:
– Hát… hogy mi soha nem haraptunk egymásba – kuncogok akkor -, és nem szívjuk egymás vérét, mint a megromlott párkapcsolatokban.
